Türelmi idő...

Sziasztok!

Hát, lassan 3 hónapja nem volt rész, és most nem kezdek el mentegetőzni, hogy miért vagy ilyesmi, pusztán azt láttam, hogy nem érdekes a blog, viszont immár 11 követővel büszkélkedhet a blog, szóval megpróbálom minél hamarabb hozni a részt. Újult erővel, újabb ötletekkel! Próbálok sietni!

millió puszi,

xx Dorie C.

4. fejezet.: A date

.Dorothy Lauren.

  Hét hónapja, hogy Victoria meghalt. Azóta van hatalmas bűntudat a szívemben. Küzdhettem volna érte, de nem tettem meg minden tőlem telhetőt. És emiatt meghalt. Victoria Beckham miattam halt meg. Legalábbis így érzem, bárki mondja, hogy; Te nem tehetsz róla!

  Elmentem a temetésére. Ott volt mindenki, aki csak tudott, kivéve a gyerekek – Brooklynon kívül. A szertartáson már nem voltam ott, de részvétet nyilvánítottam a Beckham családnak. Victoria édesanyja – nem értem miért –, de megköszönte, hogy küzdöttem a lányáért. Még nagyobb bűntudatom lett, mint ami addig volt.

  A munkában nem tudok normálisan koncentrálni. Folyton Victoria mondata, és a Beckham gyerekek – meg David – jár a fejemben. Ennek is köszönhető a hatalmas bűntudatom, hisz azt mondtam neki, hogy vigyázok a családjára. De nem teszem. Helyette, csak gondolatban gyötrődöm azon, hogy mit ígértem Victoria-nak.

  Magamban dúdolgatva haladok az egyik sorban, az áruházban. A havi bevásárlásomat végezem, ami annyit jelent, hogy elég sok pénzt itt fogok hagyni. Nem zavar annyira, hisz a családomtól is kapom némi támogatást, és saját keresetem is van, de azt a pénzt másra is költhetném. A kocsit ugyan – szerintem – az életben nem fogom megvenni, de az öreg, magányos éveimre is félre tehetném a pénzt. 

– Khm – kocogtatja meg valaki a vállamat, mire hátra nézek. David áll mögöttem, a bevásárló kocsiban pedig a lánya ül, a gyerekeknek készült ülő helyen – Szia – köszön zavartan.

–  Szia – köszönök vissza, és egy tincset tűrök a fülem mögé. Kínos a helyzet, de különösen nem zavar. 

– Örülök, hogy találkozunk – köszörüli meg a torkát. Bólintok – Hogy vagy? – kérdezi.

– Jól, köszönöm… Ti? – kérdezem lágyan, és Harper-re vezetem a tekintetem. Féloldalasan elmosolyodik, és felsóhajt.

– Azt hiszem, meg vagyunk. Vick, mindannyiunknak hiányzik, de megpróbálunk nélküle élni, ő is ezt szeretné… Meg a levelek is segítenek – a pupillám a kétszeresére tágul.

– Írt leveleket? – kérdezem, és megpróbálok nem annyira meglepődöttnek tűnni.

– Igen, Harper-nek is írt, de ő később kapja meg, ha majd feltudja dolgozni – mondja, majd hozzá teszi – Meg, ha majd eltudja olvasni – nevet fel kissé. Én is felnevetek. Aranyos dolog a levél. És mintha említette volna, amikor egyszer beszélgetünk.

  A kezem remegni kezd, az agyamban a vörös fény felgyullad, de még nem sípol, tehát van még időm David-del. Élvezem a jelenlétét. Talán ez bűn? Bár, ki ne élvezne vele pár percet? A világ egy legjobb pasija, és arról ne is beszéljünk, hogy talán a világ legjobb apukájának is elkönyvelhető. Melyik nő nem szeretne vele lenni, ha csak egy kis ideig, de vele?! 

  Harper engem vizslat a hatalmas, barna szemeivel. Végig engem néz, miközben én David-del beszélek. A kezében egy fehér plüss nyuszi van, és annak a fülét rágcsálja. Látom rajta, hogy azon gondolkozik, hogy honnan is vagyok ismerős. Amikor rájön, hogy hol látott már kissé – mosolyogva – felsikít, mire David hátra fordul

– Te gyógyítod a mamit – kapálózik. Lesápadok, de David megrázza a fejét, jelezve, hogy semmi igazat se mondjak – Hogy van? Mikor jöhet haza? – kérdez – És, én mikor látogathatom meg? – a kérdése szíven üt.

– Még nem tudom – nyögöm ki. David eltátogja, hogy köszönöm, és kiveszi a kislányát, a bevásárló kocsiból, és lerakja maga mellé, majd rászól; ne menj sehova!, de még fogja a kezét.

– Ömm…. – vakarja meg a tarkóját – Nem lenne kedved egyszer beülni valahova, mondjuk kávézni? – kérdezi, és zavartan elmosolyodik.

– De, de szívesen – bólogatok somolyogva. Brooklyn tűnik fel a látó körömben, miközben fújtatva közeledik az apja felé.

– Apa – szólítja meg – Mindenhol titeket kerestelek – amint megpillant egy grimaszt vág felém. Nem köszönök. Ő sem köszön. Így a legjobb.

– Nekem most mennem kell – szólalok meg – , de majd beszélünk – intek, aztán elmegyek onnan. Nem akarom, hogy kínos legyen, és van egy olyan érzésem, ha tovább maradnék, akkor az lenne. Gyorsan beleteszem a kocsiba azokat a dolgokat, amik még szükségesek, aztán a pénztár felé veszem az irányt, hogy fizethessek.

  Ahogy kiérek, megpróbálok fogni egy taxit, hogy ne metróval kelljen haza mennem. Amint megáll az egyik, bepattanok, és lediktálom a címet. A szatyrokat magam mellé teszem, és nézem ahogyan az ablakon lecsorognak a vízcseppek. Behunyom a szemem, és lassabban kezdem el venni a levegőt. Jól vagyok. 

  Próbálom palástolni a vonzalmamat David iránt, de nem megy. Túl jó pasi ahhoz, hogy semmit se érezzek a külseje iránt, és túl meleg szívű ahhoz, hogy a belseje iránt se érezzek semmit. Őszintén szólva értem, hogy miért bomlanak érte a nők, ahogy azt is, hogy Victoria miért szerette őt ennyire. Victoria – és saját maga – által sikerült annyira megismernem, hogy megtudjam; a szeretteiért bármit képes lenne megtenni. Legyen az a felesége, a gyerekei, vagy akár a barátai.

  Lassan megérkezünk a lakásomhoz, így amikor a taxi leparkol, gyorsan kifizetem a fuvart – plusz adok borravalót –, és kiszállok a kocsiból. Kiveszem a szatyraimat, ügyelve arra, hogy semmi se essen ki belőle, és ne hagyjak ott semmit. Londonban, szokásához híven, esik az eső, ezért szinte már futok az ajtómig. Gyorsan kinyitom az ajtót, és besietek. Ledobálom magamról a cipőmet, és a kabátot, és a helyükre teszem őket. A konyhába sétálok. Elpakolom a vásárolt dolgokat, aztán leülök a laptopomon elé. Az egyik tanuló–nővérről kell írnom egy fogalmazást, miszerint mit csinált jól, vagy rosszul a próba ideje alatt, és ezt majd beadja az egyetemen. 

  Az esti nagy sorozat maratonomat a telefonom csörgése zavarja meg. Ki az ilyen későn?

– Haló?! – szólok bele.

– Szia, Dorie, David vagyok… – a szívem kihagy egy ütemet. Elmosolyodom, és talán fülig pirulok. Felhívott.

.David Beckham.

– El sem hiszem, hogy fel akarod őt hívni! – kiabál Brooklyn mellettem, a kocsiban. Harper hátul ül a baba ülésben és az ablakon kifelé bámul. Ő nem érzékeli, hogy mi is folyik most körülöttünk. Ő azt hiszi, hogy az anyukája a palotában van, és arra vár, hogy meggyógyuljon, és haza jöjjön. Hiányzik neki az anyja, ahogy a többi gyereknek is. És ahogy nekem is, így nem teljes a család. 

– Brookyn, kérlek, ne kiabálj… – mondom neki halkabban, és még jobban megszorítom a kormányt. Csak hisztérikusan felsóhajt, és a térdére csap – És felnőtt vagyok…! Majd én eldöntöm, hogy mit teszek, és mit nem – teszem hozzá.

– De az már luxus, hogy mondjuk ránk is gondolj? Vagy akár anyára?! – dobja be az aduászt, mire a vörös köd ellepi az agyam. Ha Harper nem lenne a kocsiban, tuti, hogy az út végéig ordibálnék vele.

– Most neked mi bajod van? – kérdezem, higgadtan – Victoria hét hónapja halt meg, és Ő is azt mondta, hogy egyszer majd kezdjek el randizni… Akkor meg? Értem, hogy hiányzik az anyukád, de neked miért fáj, ha Én – hangsúlyozom ki az Én szót – randizom?! – csapok rá a kormányra, de csak azért, hogy valamilyen szinten levezessem a feszültséget, ami bennem van.

– Oké, értem… Randizol – teszi fel védekezően a kezét – De miért pont Ő? – kérdezi, szinte már sikítva. Az útról leveszem a szemem, hogy ránézzek a fiamra, majd vissza az útra.

– Mi bajod van, vele? – kérdezem. Csak egy ,áh' hangot hallat, és ő ezzel lezártnak tekinti a témát, de én nem hagyom annyiban – Nem, nem…! Mond csak el, szépen, hogy mi bajod van Dorie-val! – követelem.

– Ő ölte meg anyát… És, ha ez még nem elég, látszott rajta, amíg anyut kezelte, hogy bejössz neki, és most is olyan látványosan nyomult, hogy az…. – félbe szakítom.

– Nem ő ölte meg! – kiabálom, mire összerezzen – És, csak beszélgettünk – hátra nézek Harper-re, aki csak érdeklődve néz minket. Rámosolygok, mire ő is megvillantja hiányos fogsorát.

– Uramisten…! – suttog – Neked is tetszik – néz rám elkerekedett szemekkel. Nyelek egy nagyot. Igen, valóban… Dorie, sosem volt számomra közömbös, de egészen mostanáig fel sem tűnt, hogy tényleg vonzódom hozzá.

  Nem válaszoltam. A további autó út csendben telt el. Brooklyn leszűrte, hogy érzek valamit az orvos lány után, ezért nem szólt hozzám. Harper semmit sem érzékelt a szavaikból. Ő azt hiszi, hogy Victoria-ra várok. De rá már nem várhatok, bármennyire is akarom, hogy visszajöjjön, és segítsen nekem, és álljon mindenki mellett. De nem teheti… Hisz tulajdonképpen miatta vagyunk ebben a helyzetben. 

  Amint megérkezünk a házunkhoz, és leparkolunk a hatalmas udvarban, Brooklyn kipattan a kocsiból, megfeledkezve mindenről, és berohan a házba. Kiveszem a gyerekülésből a kislányomat, és a bátyja után küldöm. Kiveszek pár szatyrot a csomagtartóból, és én is elindulok befelé. Lepakolom a cuccokat, és visszaindulok a többi csomagért, de Cruz ront nekem hátulról, kiabálva.

– Mondjad – fordulok meg.

– Milyen kurvával jöttél össze, és Brooklyn miért ilyen zabos rád? – kérdez. Felsóhajtok.

– Később megbeszéljük – guggolok le, és átsimítok a karján úgy nézek fel rá – És, most, segíts ha már a drágalátos bátyád semmit sem segít – állok fel. Cruz rohanva teszi meg a távolságot az ajtó, és a kocsi között. Kivesz négy könnyebb zacskót, így nekem csak három marad, és beviszi a házba. Megfogom a maradék szatyrot, és lezárom a kocsit – lecsukva a csomagtartó ajtaját. Amint beérek, az ajtót is bezárom, és elkezdek pakolászni, hogy ne az előszobában legyen minden.

– Szóval, milyen kurva? – jön oda hozzám Cruz, amikor végzek a pakolással, és leülök a nappaliban, a kanapéra.

– Semmilyen kurva… Csak az a lány, aki anyukádat vizsgálta – mondom. Lerogy mellém.

– Hiányzik anya – ölel meg. Magamhoz szorítom, a hátát simogatom. Szaggatottan veszi a levegőt, amiből leveszem, hogy elpityeredett.

– Nekem is, de hé – emelem fel a fejét, és letörlöm a könnyeit –, bármi is történjék. Ő mindig itt lesz velük, még ha nem is érzékeljük, bennünk él tovább. És én is itt vagyok, nektek… oké? – simítok végig a fején. Bólint.

– Téged ugye nem fogunk elveszíteni? Még, akkor sem, ha új barátnőd lesz…?! – kérdez, mire összeszorul a szívem.

– Soha – nyomatékosítom.

  Cruz mosolyogva távozik, még, pár mondat után. Őt Brooklyn váltja fel.

– Csak bocsánatot szeretnék kérni… – hajtja le a fejét, és a lábával játszik – Attól függetlenül, hogy

én nem kedvelem őt, te még lehetsz vele boldog. Csak… nem akarom, hogy anya után téged is elveszítsünk egy lány miatt… de…. De hallottam, hogy mit beszéltetek Cruz-zal, én pedig… csak kérlek te ne menj el tőlünk – néz fel rám a lába vizslatásából, most először, mióta a szobában van. A szemei vörösek, de nem annyira, hogy azt lehessen mondani, hogy sírt. Pusztán bekönnyesedett.

– Soha, de soha nem fogtok egy lány miatt elveszíteni. Ha neki nem tetszettek, akkor nem is éri meg – sétálok oda hozzá. A vállára teszem a kezem, de ő lelöki magáról, és megölel. Váratlanul ér. Ő nem szokott ölelkezni. Még a temetésen se ölelt meg. De ez most más. Most éreztette azt, hogy mennyire elveszett Victoria nélkül.

– Köszönöm, hogy itt vagy – motyogja. Elmosolyodom, és megpaskolom a hátát.

– Az apátok vagyok… A kötelességem – mondom neki.

– Hívd fel őt…! – ezzel tűnik el a látó körömből.

   Elgondolkodva nyúlok a mobilomért. Türelmetlenül keresem a nevét a névjegyzékben. Még akkor mentettem el a számát, amikor Victoria a kórházba került, hogy biztos ami biztos, de meg legyen. Nem töröltem ki. Titkon reméltem, hogy valaha még használni fogom. Ha nem is ilyen szempontból, de valamiért. 

  A kezem elidőzik a neve felett. Biztos fel akarom hívni? Biztos vagyok abban, hogy készen állok a randizásra? Leülök a fotelba. Továbbra is, Dorie nevét nézem. Ő talán mér fent sincs, és ha felhívom, akkor felébresztem. Vagy vendége vannak. Mondjuk Dr. Bennett – hisz jó barátok – … vagy egy pasi. 

  Nem kéne felhívnom.

  Nagy levegőt veszek, és megnyomom a nevét. A fülemhez tartom a telefont, és várok, hogy felvegye.

– Haló?! – szól bele. Felvette.

– Szia, Dorie, David vagyok… – mondom, és mosolyra húzom a szám. Talán egy hülyének nézhetek ki, külső szemmel. Egy fotelben ülök, a fejem a kezemen van megtámasztva, és olyan idiótán mosolygok, hogy egy bedrogozott embernek is normálisabb mosolya van, mint most nekem.

– Oh, szia – hallom ahogy elakad a levegővételben, majd hosszasan kifújja.

– Szia – mondom még egyszer, majd köszörülöm a torkom – Csak… – szedem össze a gondolataimat – Csak azért hívlak, hogy megbeszéljük azt az italt – a térdemet vakarom, de csak azért, hogy ne a hangomon hallja azt, hogy milyen ideges vagyok.

– Ömm… Rendben – hallom, ahogy egy kis ,jaj'–t kiereszt, amitől kissé elszáll a bátorságom. Talán ő nem szeretné…

– Csak azt szeretném megkérdezni, hogy mondjuk holnap…. Egy ebéd? – kérdezem bizonytalanul, miközben felállok a fotelből.

– Rendben – hallom meg a magabiztos hangját, bennem pedig újra feléled a bátorság – Hol? – kérdezi.

– A kórháztól nem messze van egy kis hangulatos étterem…. Nem is étterem, inkább egy kisebb bisztró. Ahhoz mit szólnál? – az összes kamaszkori emlékem feléled bennem, ahogy elhadarom a mondatot.

– Jaj, azt szeretem, szoktunk oda járni… Rendben – hallom a hangján, hogy mosolyog. Aranyos.

– Akkor holnap olyan dél körül, ott? – teszem fel felé az utolsó kérdésemet.

– Ott leszek! – ígéri meg. Elköszönünk egymást, majd a kanapéra hanyatlok. Megtettem. Randira hívtam.

____________________________________________________________________________

Sziasztok!
Nos, két hét után íme itt a negyedik fejezet. Ami szintén jelen időben van írva. Múltkor elfelejtettem szólni ( mert két percem volt nektek írni ), hogy mostantól így lesznek írva, mert a 3. fejezetet úgy írtam meg, és csak utólag vettem észre. Szóval mostantól így lesz... Másrészt, pedig köszönöm a megjegyzéseket, és a pipát, illetve a követőket, és üdvözlöm őket!
Remélem ez a fejezet is tetszik,
Jó olvasást!

millió puszi,

xx Dorie Crusader

3. fejezet.: Sometimes it all gets a Little too Much

× Dorie ×

– Mond, jól vagy? – kérdezi Victoria, miközben kiveszem belőle a tűt. Vérvételen vagyunk, a műtéthez. Mindent tudnunk kell a szervezetéről, és ez a legjobb mód hozzá. Kimutat mindent, még olyan dolgokat is , amiket Victoria elhallgatott, mert tudom, hogy vannak ilyenek.

– Igen, persze! Csak… – hirtelen, képtelen, vagyok megszólalni. Keresem a szavakat, de nem jönnek ki a számon – Volt egy kislány, Alice, hat éves volt, életre való, és mindig vidám… Sosem láttam, nem mosolyogni… Tüdőgyulladással hozták be, két hónapig kezeltük, egészen múlt hétig… Meghalt – csukom be a szemem, de nem a pislogás miatt. Egyszerűen kicsúszik pár könnycsepp. Gyorsan letörölöm őket, mielőtt Victoria észrevenné, de már mindegy… 

– Talán neki ez volt megírva… – teszi, a remegő, kezét, az alkalomra – Tudom, ez rágalom, és, szörnyű, hogy csak hat éves volt, de lehet neki valaki ezt írta meg… Talán egy másik helyen boldogabb lesz – mosolyog rám. Borzasztó nagy lelki erő, és jó indulat van ebben a nőben, még akkor is, ha ezt mások máshogy látják, amiatt, amit a külvilág felé mutat.

– Igen, lehet valóban így van – nézek rá. A kezéhez szorítja a vattapamacsot, amit adok neki, aztán feláll a székből, amiben eddig ült, de nem indul el rögtön. Előbb áll pár másodpercig egy helyben, és próbálgatja az egyensúlyát. Amint úgy érzi, hogy rendben van, elindul felém, majd együtt megyünk ki, abból a teremből.

– Kedvesem – szólít meg, miközben végig vonulunk a folyosón –, az normális, ha fogytam pár kilót? – kérdezi.

– Eszel rendesen? – furcsa a tegezés.

– Bevallom, nem. Nem kívánom az ételt, és ez egyre sűrűbben van – mondja – Persze, vannak olyan pillanatok, amikor David-del külön hozatok, még, valami ételt, mert szörnyen éhes vagyok, de ez egyre gyakrabban vannak – meséli. Tényleg roppant sovány lett. Eddig is sovány volt, de most már kezd még jobban fogyni, ami nem tesz túl jót neki, de nem tudok ellene mit tenni.

– És, inni, ugye normálisan iszol? – érdeklődöm, ránézve.

– Igen, ami azt illeti a nap, minden egyes percében szomjas vagyok, így fél óránként legalább egy liter vizet megiszok – mondja, hitetlenkedve –, aminek meg van az eredménye – nevet fel harsányan. Elmosolyodom.

– Akkor talán emiatt van, hogy nem eszel rendesen. A víz megtelíti a gyomrod, ami miatt olyan érzésed van, mintha nem lennél éhes, viszont a testnek is szüksége van szilárd tápanyagra, így vannak az a nagy falás–rohamok, amikről, meséltél – magyarázom neki, ő pedig bólint.

  Lassan beérünk a kórtermébe, ahol Brooklyn, és David várják. Brooklyn, mostanában, egyre többet van itt. Ő fel tudja fogni, hogy mi is folyik az anyja körül, és még Romeo is feltudná, hisz már tizenhárom éves, de ő akkor jön, mint a két kisebbik gyermek. Cruz nem tudja, ő neki azt mondták, hogy az anyukája ottalvós bulin van, míg Harper meggyőződése az, hogy Victoria egy királynői vizsgálaton megy át. Ezt az elméletét azzal magyarázta, hogy az ő anyukája egy királynő, legalábbis az apukája mindig ezt mondja neki, amikor lefekteti aludni. Ebbe nem szólnak bele. Azt szeretnék, ha ilyen gyermeteg álommal élne, az anyja, az emlékeiben. 

  Viszont, David, bár mennyire is azt akarja, hogy senki se lássa, kezd egyre jobban magába zuhanni. Talán, azért, mert tudja, hogy egyre jobban közeledik az idő. Az idő, amikor a felesége, a gyermekei anyja, az a nő, aki több ezer ember életét változtatta meg, hogy a divat ötleteit papírra vetette meghal. Sajnos mindenki, aki felnőtt ésszel is tud gondolkodni, ezt tudja. Victoria is, aki nagyon jól viseli ezt az egészet. Ő, hisz abban, hogy nélküle is szép lesz a családja élete… pedig tudja, hogy mindannyiukat megviseli majd ez az egész. 

  David félrehív, amikor távoznék. Ijedten néz rám, tudom, hogy meg van rémülve ettől a helyzettől.

– Kérdezhetek valamit? – bólintok – Mennyi ideje van még Vick-nek? – kérdezi, én pedig felsóhajtok.

– Eddig, műtét nélkül, körülbelül négy hónap, de ez bármennyit változhatna… A műtét utáni állapotot pedig még nem tudom, így onnan számítva nem tudok semmit sem mondani – mondom.

– Lenne egy rendezvény, amire elvinném… ez most szombaton lenne… Elvihetném? – kérdezi, szinte már könyörögve.

– Nem tudom, még gondolkozom rajta… Rendben? – bólint, majd eltűnik a fehér ajtó mögött. Sóhajtva megyek a nővérszoba felé. Rose, Theo-val beszélget, de amint, a barátnőm, meglát elhajtja őt, és felém fordul. Még nem beszél, a dossziét nézi a karomban, aztán végig simít a hátamon.

– Jól vannak? – kérdezi a Beckham családra utalva.

– Jobban. Bár, mondjuk, Brooklyn és David kezd egyre jobban magába zuhanni – tájékoztatom. Biccentett. Mindenben, amiben elakadok, tőle kérek segítséget, illetve mindenről beszámolok neki, így mindent tud a Beckham család háza tájékán.

– Ugye tudod, hogy 70%, hogy Victoria meghal a műtét után pár nappal…? Vagy a műtét közben… – nehezen, de bólintok.

– Vagy, ami a legrosszabb… – mély levegőt veszek –, hogy a szervezete kezd összeomlani. Lehet, talán… – nem tudom kimondani.

– A műtét előtt – fejezi be helyettem a mondatot. Bólintok – Szerintem készülj fel – simogatja meg a hátam, majd arrébb megy.

  A műtét holnap lesz. Borzasztóan félek, hisz ez lesz az első komoly műtétem, ami órákig is eltarthat. Eddig csak olyanok voltak, amiket 1 óra alatt lezavartunk, mint például egy mandula műtét. Victoria pozitív, Rose – aki mellettem lesz – azt mondja, hogy sikerülni fog, és minden rendben lesz. David… David, pedig nem mond semmit, csak magába zárkózik. Nem tudom mi lesz vele, ha Victoria elmegy. 

/ *** /

- Szombat -

  Dúdolgatva pakolászom a konyhában, hogy valamennyire rend legyen. Egy 'egyedül vagyok fagyit' csináltam, hogy a tévé előtt, majd azt eszem, de aztán amikor kész lettem realizálódott bennem, hogy el is kell pakolnom. A fagyit betettem a hűtőbe, és pakolni kezdtem, miközben folyamatosan Victoria-ról gondolkodtam. Mikor végzek a pakolászással, és tényleg mindent eltettem, kiveszem a hűtőből a fagylaltomat, és egy kanállal együtt, bemegyek a nappaliba, és leülök a tévé elé. Majszolgatni kezdem a hét -féle ízű, és 12 -féle dresszinggel ellátott fagyit, miközben a tévében valami vígjáték ment.

  Valahogy nem tudtam a filmre koncentrálni. Victoria-n jártak a gondolataim. Aggódtam érte. A műtét jól sikerült, legalábbis eddig minden jel erre utal, és pont ezért elengedtem arra a rendezvényre, amire David elkérte. De bár ne tettem volna, mert borzasztóan félek, hogy bármi is történik, hisz Victoria-nak pihennie kéne. 

  A telefonom csörögni kezd, és remegő kezekkel, a legrosszabbra számítva felveszem. Amikor beleszól az aggódó nővér, mintha puskából lőttek volna ki, úgy kezdek el öltözködni. Egy sima farmert veszek fel, egy koszos, szürke pólóval. Nem teszek annyira az elegáns öltözködésre. Felkapom a táskám, és leintem az első taxit, amit meglátok. Bepattanok, és ledarálom a sofőrnek a kórház címét. A kezem remeg, ahogy a belsőm is. Az aggodalom átmegy dühbe. Magamra vagyok dühös, amiért elengedtem őt. Nem kellett volna, felelőtlen vagyok.

  Ahogy megérkezünk a kórházhoz, odaadom a pénzt – nagy borravalóval – és sprintelni kezdek az épület felé. A lépcsőn futok fel, nincs időm a liftre.

– Merre menjek? – kérdezem az első utamba kerülő nővért, az emeletemen.

– A műtőbe vitték, olyan fél órája. Még el tudod érni – mondja, és a műtő felé mutat. Ismét futni kezdek – út közben belebotlok David-be, és Brooklyn-ba –, a műtőhöz érve, pedig, felveszem a műtőruhát, illetve a maszkot, és bemegyek. Victoria már a műtő-ágyon fekszik, felette orvosok állnak, és próbálják újra éleszteni. Ellököm onnan azt az orvost, akinél az újraélesztőgép van, és én magam veszem a kezembe az irányítást.

  Hirtelen lepörög a szemem előtt minden olyan emlék, amikor Victoria arról beszélt, hogy neki ez van megírva, és, ha elmegy, akkor boldogan megy el. Tudom, hogy küzdik az életéért ott benn, de próbálok én is itt kinn küzdeni az életéért. 

   Emlékszem, az utolsó beszélgetésünkre. Azelőtt volt, hogy Ő és David elmentek volna arra a rendezvényre. Különböző ruhákat hozatott be, és próbálta őket fel. Körülbelül száz ruha volt a szobájában, táskából, cipőből, és ékszerekből pedig még több volt. Egy külön sminkes asztalt is behozatott, hogy lehessen hol készülődni. Borzalmasan izgult, hisz ez volt az első nyilvános megjelenése, mióta kitudódott, hogy rákos. A hajával borzasztó elégedetlen volt, hisz levágatta a füléig. Végül úgy tette kontyba, mintha teljesen le lenne vágva, neki. A sminkjét is órákon át tervezgette, miközben a ruhákat próbálta fel. Miután a ruha meg volt, a nehezebbik dolog következett. A cipők, ahhoz táska, és végül az egész szetthez kiegészítők. 

   Amikor beléptem a kórtermébe, kis híján  felestem – orra is estem – az egyik ruhájában. Az egyik tükre előtt állt, és egy ruhát próbált a testhez. Amint meglátta a földön heverő testemet, ledobta a ruhát, és hozzám szaladt.

– Kedvesem – szólított meg –, ugye nem esett semmi bajod? – kérdezte, miközben felsegített.

– A csont töréseken kívül?  – nyöszörögtem  – Semmi bajom – poroltam le a szoknyám, és a harisnyám. Elmosolyodott, majd visszatért a ruháihoz.

– Mi szél hozott erre?  – kérdezett  – Reggel már voltál itt – mondta, majd rám nézett. Bólintottam, majd leültem az ágyára.

– Igen, de akkor nem beszéltünk erről az estről, amire mentek… és akkor még a ruhák sem voltak itt – néztem körbe, mire felkuncogott. A ruhái közt turkált. Egy fekete, sima hosszú ruhát húzott elő a rengetegből, és maga elé tartotta.

– Miről szerettél volna beszélni?  – a tükörből nézett rám.

– Csak, azt akartam mondani, hogy óvatosan… Úgy értem, vigyázz magadra, és inni is csak vizet, vagy teát igyál, az alkohol szóba sem jöhet, és sokat legyél levegőn, néha menj ki sétálni, mert félek, hogy rosszul leszel bent – mondtam. Bólintott, és lerakta a ruhát, az egyik, székre.

– Rendben – mosolygott rám – De, szerintem, nem maradunk olyan sokáig… Sietünk vissza – bólintottam, majd felálltam és az ajtó felé igyekeztem, hogy békésen tudjon próbálni, de utánam szólt – Várj, beszélgessünk egy kicsit… Komoly dologról szeretnék veled pár szót váltani – ő is leült. Mellé ültem, majd vártam. Látszott rajta, hogy össze akarja szedni magát.

– Mond, nyugodtan – mondtam neki, biztatva őt.

– Van egy dolog, ami először talán hülyeségnek tűnhet, de muszáj elmondanom… – fogja meg a kezem – Tudom, hogy most lettem meg műtve, de még bármi történhet. Tudod, az én családom – főleg a gyerekek – nem túl erős idegzetű. A média befurakodott az életünkbe, Brooklyn még bírja, de ő is azért, mert nincs olyan régen ebben benne – bólintottam – Viszont a kisebb gyerekek, mint mondjuk Romeo, és David, meg én, nem annyira bírjuk már… ha én most elmegyek – csuklott el a hangja – ők ezt nem fogják bírni. Szóval erre, nagyon szépen meg kérlek, vigyázz a családomra! – alig bírtam megszólalni. Victoria, pedig, elsírta magát. Átöleltem, hisz tudtam, hogy nem könnyű neki. Zokogott az ölelésemben, én a hátát simogattam.

– Rendben – mondtam, beleegyezően – Megpróbálok, mindent megtenni – sóhajtottam.

– Köszönöm – megtörölte a szemét, majd visszatért a ruháihoz. Miután eljutott a tudatomig, hogy ő lezártnak tekinti a témát, az ajtó felé sétáltam – Várj! Ezt kérlek ne mond el senkinek! – kérte, én pedig bólintottam.

   Aztán végleg elhagytam a kórtermet.

    A gép hangos sípolással jelzi, hogy vége. Nincs miért küzdenünk. Victoria feladta. A dolgok elhalványulnak, és a hangok megszűnnek létezni. Nem hallom, ahogy elmondjak a halál beálltát, nem hallom az apró kis zajokat. Hátrálni kezdek. Nem bírom nézni, ahogyan elviszik őt. Leülök a földre, és átölelem a térdeim. 

– Dorie – fogja meg a vállam, az egyik nővér –, muszáj kimenned, és közölni velük – megrázom a fejem. Nem vagyok képes rá – Akkor valaki másnak kell, és azt nem akarhatod – bólintok, és végül felállok. Nem vagyok képes rá…

  Kisétálok az ajtón, és a váró felé indulok. Már Brooklyn és ott van. Fel, s alá járkál, miközben az apjához beszél, aki az egyik széken ül, arcát a kezébe temetve, és a lábával dobol. A szívem hevesebben kezd dobogni, a kezem remegni kezd. Nem akarom ezt. Nem akarom elmondani nekik. Nem akarok itt lenni… 

   Észre vesznek. A fejemben a piros, vészriasztó annyira elkezd sípolni, hogy felgyullad. Pánikolok. Ilyet még sosem éreztem. Mondtam már el kis gyerekes szülőknek is, hogy a gyerekük elhunyt, és akkor is megszakadt a szívem, de ez most, mind a szívembe, mind az agyamba beleégett. Brooklyn és David arca örökre bennem lesz. Nagy levegő. Kifúj.

1, 2, 3, 4… Jól csinálod!

– Hogy van? – a kérdés, amire nem akartam válaszolni. Beszívom a levegőt, majd szaggatottan kifújom.

– Sajnálom, de nem tudtuk meg menteni – David becsukja a szemét, és lerogy egy székre. Brooklyn meg semmisülten áll, ingadozva, és a padlón lévő foltot nézi, pislogás nélkül. A sokk egy formája.

– Ez nem lehet igaz – ismételgeti, suttogva, a fiatal fiú.

– Őszinte részvétem…. 

____________________________________________________________________

Sziasztok!

Borzasztóan sajnálom a késést, de nem tudtam sokat írni, mivel mindig elrángattak, és amikor csütörtökön leülhettem volna, nem tudtam, mert - gyerekesen hangozhat -, de szüntelenül zokogtam Alan miatt!

Köszönöm a feliratkozókat!

millió puszi,

xx Dorie

2. Fejezet.: Night-time and Daytime

× Dorie ×

 Másfél hete, hogy elmondtam a Beckham családnak a rossz hírt. Victoria mindennap mosolyogva fogad engem, és minden nővért, aki megfordul nála. Jól kezeli a helyzetet, nem úgy, mint David, aki minden szabadidejét bent tölti a kórházban. Teljesen összeomlott. Látszik rajta, még úgyis, hogy minden erejével megpróbálja eltakarni. Mindennap pontban hétkor érkezik meg, pár újság, ruha és egyéb kellékek kíséretében. Általában Brooklyn is itt van reggel – tekintve, hogy magántanuló és  megteheti –, és a nap összes többi részében is. 

 A Beckham anyukával pedig egyre jobb a kapcsolatom. Megbízik bennem, és vizsgálatok közben mindig beszélgetünk. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a külvilágnak mutatja magát. Egy gondoskodó, szerető, család anya, aki bármit megtenne a családjáért. Az utóbbit, mindennap, bebizonyította, főleg akkor amikor megkért arra, hogy segítsek David-nek túllépni ezen. Sosem értettem mire is gondol pontosan, hisz az oké, hogy nehéz elfogadni, hogy a közeljövőben a feleséged meghal, de tudtam, hogy másra is gondol. 

 Én pedig… Kezdtem teljesen összeomlani. Mindig más súly nehezedett a vállamra, és nehéz volt úgy kezelnem a dolgokat, mintha minden rendben lenne. Ennyire még egy betegem sorsát sem vettem a szívemre, pedig mindig megtaláltam a hangot mindenkivel. De talán velük még inkább. Hisz akkor talán nem fájt volna ennyire a tudat, hogy egyszer az a kis család anya nélkül marad. 

 Kedd volt, nekem pedig bent kellett lennem az éjszakára, hisz én voltam az egyik éjszakás doktor. Este hét óra volt, Rose pedig – mivel, hogy ő nappal volt itt – már haza ment. Egyedül Theo-val tudtam volna beszélgetni, de ő is el volt foglalva az egyik betege lapjaival. 

Ültem az egyik széken, és a telefonomban turkáltam. Játékokat töröltem le, végig néztem a képeimet, játszottam a maradék játékokkal. Az ember azt gondolná, hogy egy huszonöt éves, felnőtt nő már nem játszik telefonos játékokon, de én a mai napig oda vagyok – például – a Minion Rush nevezetű játékért. 

 Belekortyoltam a kávémba. Egyáltalán nem használt, így is majd leragadtak a szemeim. Próbáltam aludni nappal, de amikor lefeküdtem aludni, egyszerűen nem jött álom a szememre. Az agyam folyton pörgött, és folyton új kezelési módokon törtem a fejem. Mindenáron megakartam menteni Victoria életét. A műtétre valamelyest már sikerült rábeszélnem, de tudom, hogy még mindig bízik abban, hogy vagy meggyógyul vagy úgy hal meg, hogy nyomot hagyott a világban. 

- Dorie – szólított meg Theo.

- Tessék? – kérdeztem, és letettem a mobilom, illetve a kávémat.

- Lemegyek a büfébe, te kérsz valamit? – kérdezett engem. Bólintottam – És mit kérsz?

- Ömm... – gondolkodtam el – Valami édeset, és még valami sósat is, de lepj meg – adtam a kezébe a pénztárcámat.

- Rendben – mondta mosolyogva – Akkor mindjárt jövök – viharzott el. Nem válaszoltam, nem lett volna értelme.

 Csend volt, ideg ölő csend. Szinte hallottam a betegek szuszogását, de próbáltam a józan ész határán megállni, és nem megőrülni. Elővettem az összes, eddigi, rákos beteg adatait, és csak ültem felettük. Gondolkoztam, hogy mit, hogyan csináljak, és mivel, milyen módszerrel. Semmire sem jutottam. Kétségbe voltam esve. A műtétet már leszerveztem, hisz a beleegyezés is meg volt már, de aggódtam, hogy valami közbe lép. Akár a műtét során, akár a műtét után, vagy, ne adj isten, előtte. Mindenki tisztában volt azzal, hogy Victoria-n, a műtéten, és kemoterápián kívül nem nagyon segít semmi. 

 Theo megérkezett, a kezét tele pakolta a süteményekkel, és úgy egyensúlyozott felém. Mosolyogva felálltam és segítettem letenni neki a sütiket. Együtt ettük meg a sütiket, nem egyszerre, de jól elbeszélgettünk, más társaság hiányában. Nem gondoltam a Beckham család sorsára, és azon sem, hogy hogy tudnám megmenti biztosan Victoria életét, noha tudom, hogy arra, hogy Victoria életben maradjon maximum 10% az esély. 

  Theo-nak az éjszaka folyamán volt egy riasztása, ahova én mehettem, így két óra erejéig újra elmerültem az orvos tudomány megoldásaiban, hogy a családanya mindenképpen életben maradjon.

  A műszak hamarabb elment, mint amire számítottam. Reggel hatkor már kint álltam a metró megállójában, és vártam a járművet, hogy haza mehessek, és aludjak egy picit. Fáradt voltam. Mind lelkileg, mind fizikailag, és mind szellemileg. Ez az egész lefárasztott, és mindennap eszembe jutott az, amikor kiderült, hogy a nagymamámnak vese rákja van. Emlékszem mennyire összeomlott az egész család. Még apa családja is, pedig ez a mamám, az anyukám anyukája volt. Mindenki szerette Helen nagyit. Kedves volt, gondoskodó, és mindenit tele tömött, ha arra felé járt. Végül 68 évesen hunyt el, de mindenki magába zuhant, pedig kis milliószor elmondta előtte, hogy ha ő meghal, akkor boldogan fog meghalni. 

  A mély, és szomorú, gondolataimból a metró zökkentett ki. Néha igazán utáltam metrózni. A sok ember, akik mind csak azért lökdösődnek, hogy egy helyet találjanak, pofátlanul, nem gondolva az idősekre. Én mindig álltam, és sosem ültem le. Néha igazán elgondolkodtam azon, hogy jó lenne végre már egy saját kocsi, de mindig hárítottam az ötletet. Túl sok a baj vele, és egy csomót kell rá költeni. Már összegyűlt annyi pénzem, hogy tudjak venni egyet, de sosem vettem meg azt amelyiket kinéztem, a megállóban álldogálva. 

  Beszálltam a metróba, és megkapaszkodtam az egyik kapaszkodóban. A sarkamat már nyomta a cipő, ezért folyton mozgolódtam, hogy megtaláljam azt a pózt, amibe már kényelmesebb a topánkám. A mellettem lévő emberek néha rám néztek, egy, igen, furcsa arckifejezéssel, hogy mégis mit csinálok. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy, hogy néznek rám, az számított csak, hogy nem sokára haza érek, és levehetem a cipőm, és aludhatok egy nagyot. 

  Amikor leszálltam a metróról – ami egyébként egy megváltásnak bizonyult – betértem egy kis pékségbe. Gondoltam veszek egy kis péksüteményt, hogy haza felé megegyem. Amint beléptem a kis üzletbe, azonnal megcsapott a frissen sütött, pékáruk, finom illata. A pulthoz sétáltam. Előttem már csak egy ember állt, és ő is fizetni készült, ezért gyorsan választottam a fejemben, hogy mit is veszek majd. Az eladó egy fiatal lány volt, aki mosolyogva tett meg minden cselekményt, amit meg kellett tennie. Vidámnak látszott a pult mögött, mosolya rám is átragadt. Végül egy csokis croissant, amit nem tudtam sosem tudtam megenni egyedül, egészben, de most sikerült – tekintve, hogy körülbelül hét órája ettem utoljára. 

  Beértem a kis házamba, és ledobtam az összes cuccom, ami a kezemben volt. Egyik talán rossz szokásom, hogy általában meztelenül alszom. A ruhákban kényelmetlenül érzem magam, alvás közben, ezért szoktam levetkőzni. Mielőtt felértem volna az emeletre, már meztelen voltam. Sosem szégyelltem a testem, tökéletesen meg voltam vele elégedve, így voltak olyan napok, amikor csak úgy is meztelenkedtem.. Talán nudistának tűnhetek, de nem vagyok az, a meztelenkedés csak néha jöhetett szóba, nem mindennap. 

  Befeküdtem az ágyamba. A kényelmes, meleg, puha ágyamba. A nyakamig felhúztam a takarómat, és megpróbáltam az elmémet alvásra bírni, de sehogy sem sikerült. Pörgött az agyam, és nem tudtam leállítani. Legszívesebben kitéptem volna az agyamat a helyéről, de tudtam, hogy az nem lenne megoldás, hisz úgy is gondolkoztam volna, még úgy is, hogy lehetetlen lett volna. Akkor és ott, mindenen kattogott az agyam. A Beckham családon, egy kislányon, akit Rose kezel, és én is segítek benne, és magamon. Olyan sok minden változás ment történt velem mostanában, hogy két kezemen alig tudnám megszámolni. Érzelmileg sem voltam a toppon, de semmilyen ágban sem tudtam normálisan teljesíteni.

  És akkor még ott volt Rose is, aki mindenáron rám akarta sózni a ,,jobbnál, jobb” pasikat, akik nem is érdekeltek, kizárólag csak miatta mentem el velük egy-egy randira.. Na, meg, persze, azért néha én is rászorulok arra, hogy kimozduljak a komfortzónámból. Én nem vagyok egy randizós típus. 

  Miután az alvás valóságos kihívásnak bizonyult, kikászálódtam az ágyból, és a szekrényemhez sétáltam. Választottam magamnak egy fehérnemű szettet, aztán pedig felöltöztem. Tekintve, hogy még csak tavasz eleje van – és, hogy Londonban vagyunk – melegebben öltöztem fel. Megigazítottam a sminkemet, majd a táskámat, felkapva elindultam otthonról.  Igazság szerint fogalmam sem volt, hogy merre megyek, csak mentem, és az volt mindenáron a célom, hogy ne unatkozzak, és ne a stresszelős dolgaimra koncentráljak.

  Első utam rögtön egy kávézóba vezetett, ahol, elvitelre, rendeltem egy kávét, hogy valami ébren tartson a napom alatt, és ne aludjak az első adandó alkalommal. Miután megkaptam a metró felé vettem az irányt, hogy annak  a segítségével eljussak a bevásárló központba. Ahogy a metróhoz közeledtem, megálltam az autókereskedés előtt. Az egyik mini Cooper-t néztem. Fekete volt, kicsi, és annyi volt, amennyit szántam egy autóra. Megvehettem volna eddig is, de nem tettem. 

  A táskámból előkaptam a mobilom, és tárcsáztam. Rose-t akartam felhívni.

- Dr. Rose Benett – vette fel.

- Szia Rose, Dorie vagyok – egy ideig nem válaszolt, hallottam ahogyan sétál.

- Szia, baj van? – kérdezte.

- Dehogyis, csak ki akarom kérni a véleményed – hümmögött egyet – Tudod meséltem arról a kocsiról, amit kinéztem magamnak. Itt állok a kereskedés előtt, mondd, hogy őrült vagyok, de megvegyem?! – kérdeztem. Fogalmam sem volt, hogy honnan jött ez a spontaneitás, de őszintén szólva, jól esett, és nem érdekelt abban a pillanatban semmi.

- Őrült vagy – elmosolyodtam –, de, ha neked tetszik a kocsi, vedd meg! Kocsit nem mindennap vesz az ember, és tudom, hogy már utálod a metrózást, én azt mondom, vedd meg – mondta, én pedig a kocsira néztem.

- Az áldásod adod ránk? – indultam el a bejárat felé. Kissé felkuncogott, majd felsóhajtott.

- Igen, adom – mondta.

  Másnap reggel bűntudattal keltem. A kocsit ugyan nevettem meg, de bűntudatod éreztem, hogy nem tettem azért, hogy az enyém legyen az autó. Már régóta gyűjtöttem rá, és még régebb óta álmodozok, a metró megállóban állva, hogy egyszer megveszem. 

  Kikászálódtam az kényelmes, puha, meleg ágyból, és készülődni kezdtem. A beosztásom szerint egy hetente van egy éjszakai műszakom, ami tegnap volt, és akkor egy napot otthon maradok. Ilyenkor pihenek, és minden olyan dolgot elvégzek, amit kell, egyébként, mindennap – beleértve a szombatot, s a vasárnapot is, néha – benn vagyok a kórházban, tehát a magánéletem, körülbelül nulla. És ez engem nem zavar annyira, de amikor haza kellene mennem a családomhoz, mert történt valami, akkor nem tudok, hisz a kórházban vagyok. 

  Gyorsan felvettem egy inget, és egy szoknyát, meg harisnyát, aztán a konyhába szaladtam, és az egyik termoszomba öntöttem kávét, amit még este főztem ki. Késésben voltam, így rekord sebességgel választottam ki a magassarkúmat, a táskám, és a kabátom maradt a tegnapi. Szinte sprinteltem az állomásig, és 2 perc híján, hogy nem késtem le a metrót. Ilyenkor jól jönne egy autó – gondoltam magamban, mérgelődve.

  A fülhallgatót már be sem kapcsoltam, nem lett volna értelme, hisz csak 5 megállót mentem. A metró megint zsúfolt volt, amin nem lepődtem meg, mert mindig ekkora tömeg nyomor van általában, de az alul járóban is. Ott is mindig szaladnak az emberek, mert lekésik a metrót, vagy a munkából késnek el. Vannak olyanok, akik eleve itt dolgoznak… Amikor látom az embereket kéregetni, a gyerekkel az ölükben, elszomorodom, és adok nekik valamennyit. De ilyenkor kezd el, úgy igazán, hiányozni a családom, hisz alig látom őket.

  Futva beértem a kórház előterébe, és onnan is futottam a liftekig. Három perc múlva már fent kell lennem, és be kell csekkolnom. A liftben végig imádkoztam, hogy sikerüljön három percen belül fel érnem. Rögtön futni kezdtem, amikor a felvonó megállt a tizediken. A recepciós pulthoz sprinteltem, hogy sikerüljön be csekkolnom, még az előtt, hogy hivatalosan is elkésnék. Időközben fellöktem véletlen pár embert, de próbáltam úgy menni, hogy senkihez se érjek hozzá. Odaértem, de feleslegesen. 1; Valaki már bejelentkezett helyettem.. Rose

2; Már úgyis elkéstem!

  Felsóhajtottam, majd minden cuccom ledobtam, és felvettem az orvosi köpenyem. Mivel Rose-t még nem láttam arra, magamhoz vettem Victoria lapjait, és a szobájához mentem. Kopogtam, és miután megkaptam az engedélyt, hogy belépjek, bementem. Victoria az ágyon ült, David a fotelben, amit ő hozatott ide. Brooklyn is ott volt, akkor, pedig általában csak ebédkor szokott bejönni. 

- Jó reggelt – köszöntem.

- Jó reggelt, Dorothy – mosolyogtam, ahogyan a nevemet mondta, Victoria, pedig egy csomószor mondtam nekik, hogy Dorie-nak szólitsanak.

- Hogy van? – kérdeztem.

- Igen. Éjjel ugyan fájt egy kicsit a fejem, de minden rendben – tájékoztatott, én pedig egy tollal leírtam az egyik lapra, dátummal.

- És, szólt valakinek? – érdeklődtem, felnézve a lapokról.

- Nem, nem fájt annyira szólni kelljen bárkinek is – mondta.

- Victoria, szerintem akkor is szólni kellene, ha nem fáj annyira… – mondta David, én pedig helyeslően bólintottam.

- Mr. Beckham-nak igaza van – nem ment a tegezés –, akkor is szóljon bárkinek, vagy nyomja meg a nővér gombot, ha úgy érzi, hogy lehetne erősebb is a fájdalom – mondta, ő pedig biccentett egyet, jelezve, hogy megértette, amiről beszélt.

- Te, pedig akkor is tegezz minket – mondta David rám mutatva. Brooklyn összeráncolt szemöldökkel nézett az apjára, majd az anyjára, de végül nem mondott semmit.

- Megpróbálom – mosolyogtam. Ő is elmosolyodott, majd a feleségére nézett, aki megfogta David kezét. Ő is mosolygott. Mostanában nem láttam, nem, mosolyogni. Azt hiszem boldog volt, a körülményekhez képest. És emiatt irigyeltem. Ő olyan könnyen lett boldog, pedig minden oka meglett volna arra, hogy tomboljon, dühöngjön, és kikeljen magából. De nem tette. Erős maradt a családja, és a külvilág számára.

- Dr. Lauren – rontott be az egyik nővér, mire rákaptam a tekintetem – Dr. Benett magát hívatja. A kislány, Alice, rosszul lett, haldoklik – a lábaim remegni kezdenek, majd rohanni kezdek. Alice az a hat éves kislány, akit Rose és én együtt kezelünk. Berohantam a terembe, és a többi orvoshoz futottam.

  Próbáltuk megmenteni, de nem sikerült. Három órán át küzdöttünk, de nem ment. A halál beállt, reggel 11 óra 17 perckor. Kimentem a teremből, és pityeregni kezdtem. Lecsúsztam a földre, és a tenyerembe temettem az arcom. Gyenge vagyok, én, az orvos tudományhoz. És akkor mit érezhetnek a kislány szülei….(?) Rémes érzés lehet, ilyen korán elveszteni a szeretett kislányukat. Oly' keveset élhetett. Szörnyeteg ez a világ. 

  Felálltam, és megtöröltem a szemem. A szívem erősen dobogott. Tovább sétáltam, lehajtott fejjel. A mosdóban megigazítottam a sminkem, hogy ne látszódjon, hogy sírtam. A kezem remegett, ahogy a lábam, és az egész lényem. 

  Kisétáltam, majd a recepcióhoz – nővérpulthoz – sétáltam. Útközben elhaladtam Alice szülei mellett. Zokogtak, miközben a terem ajtajában álltak. 

- Jól vagy? – kérdezte Rose, mire bólintottam. Jól voltam, pusztán elgyengültem.

- Igen, csak… mindig ezt történik, ha elvesztek egy beteget – néztem rá, egy szomorú mosollyal az arcomon. 

____________________________________________________________________

Sziasztok! 
Szörnyű bűntudatom van, mert nem hoztam eddig részt, de pár távoli családtagom meglátogatott, és inkább velük voltam, mert keveset találkozunk. De most itt vagyok, egy új részben, amiben a Beckham család keveset szerepel, de aztán majd egyre többet fognak szerepelni, főleg David... Igaz, ez egy elég tré rész lett, de próbálkoztam. Most megígérem, hogy nem ígérek a részek sűrűségével kapcsolatban semmit. Nem ígérem, hogy minden héten lesz rész, de próbálkozom...
Másrészt; köszönöm a feliratkozókat, és a megjegyzést, meg a pipát. Hálás vagyok értük!
Harmadrészt; Boldog karácsonyt, és újévet kívánok innen, és utólag is. Legyen jó évetek... Én már most tudom, hogy egy kész rémálom lesz az egész!
millió puszi,
xx Dorie Crusader ( nevet változtattam! )

1. Fejezet.: Painful Hours

× Dorie ×

A percek túl hosszúak. Az idő túl lassan telik. Mondhatnám azt, hogy a percek azért hosszúak, mert benne akarunk maradni egy adott pillanatban, de nem mondom. Mert nem így van. Kiakarok törni a másodpercekből, nem szeretem őket. Egy nap nem 24 órának tűnik, hanem egyből száznak. Rossznak tűnik, de nem az. Az ember egy idő után megszokja. A végén már egy teljesen megszokottnak tűnik a zsibbadó érzés a mellkasodban. Talán ez miatt is éreztem felhőtlenül boldognak magam, amikor az agyam legmélyebb zugában tudom, hogy mérhetetlenül szomorú vagyok.

Beléptem a metró zsúfolt, és fülledt vagonjába. Megkapaszkodtam az egyik fogantyúban, ami az egyik vasrúdon lógott, amiben szintén sokan kapaszkodtak. Megpróbáltam a fülemben üvöltő Green Day-re koncentrálni, de nem ment. Túl sokan beszélgettek, szinte alig hallottam valamit a maximum hangerőből. Elfintorodtam, amikor egy, körülbelül, velem egy idős fiú röhögve nekem ütközött. Utáltam metrózni, de a kórházba ez az egyetlen gyors útvonal, és így parkoló helyet sem keresnem, vagy esetleg fizetni a parkolóórát három óránként. 

Amikor a bemondó elmondta, hogy a kórház következik előre furakodtam. Szinte alig bírtam kilépni a nagy tömegből, így szinte kiestem a metróból. Puffogva indultam el kifelé az aluljáróból, abban reménykedve, hogy senki nem támad le valami olcsó áruval.

Vajon az árusok élvezik ezt? Egy büdös aluljáróban, rosszabbnál, rosszabb árukat árulnak, hogy egy kis pénzhez jussanak. Pedig, ha csak négyen a tízből elmennének munkát keresni, már sokkal jobb lenne, mindenkinek. Mint mondjuk Tracy, aki szintén itt volt árus, amikor még gimnáziumba jártam. Minden reggel köszönt nekem, illetve mindig sok szerencsét kívánt, és már teljesen megszokott volt. Aztán a végzős évemben  eltűnt, és már-már hiányzott, hogy nem kiált utánam, hogy; Sok sikert a mai naphoz is! Legközelebb már csak a kórházban láttam, mint takarító néni. Azt mondta, hogy elege volt, és 50 évesen már nem szeretne ott lenni, ezért elment a kórházba, hátha felveszik takarítósnak... és sikerült neki. 

Dúdolgatva sétáltam át a kórház előterén, ahol egy csomó ember várakozott a recepciónál. Beléptem a kis lift be, és vártam, hogy, rajtam kívül, még pár ember is, hogy a lift kezelő beindíthassa a liftet, hisz a kórházban ez volt a egyik szabály. A lift kezelőn kívül, még legalább öt embernek kell benn lennie a liftben, hogy azt elindíthassák. Lassacskán megtelt a lift, így elindulhattunk. Én a tizedikre mentem, így azelőtt még háromszor megálltunk. Amint én is kiszálltam, elmosolyodtam.

Szerettem itt dolgozni, de az csak hab a tortán volt, hogy a legjobb barátnőm Rose is a kórházban dolgozott. Ő épp a recepciós pultnál állt, és az egyik nővérnek magyarázott valamit bőszen, amikor én is oda mentem.

- Sziasztok – köszöntem mosolyogva, és átöleltem Rose-t.

- Szia – pillantott rám egy pillanatra, aztán újra a nővérke felé fordult. Leraktam a táskám, és a fogasomhoz mentem, ahonnan leemeltem a köpenyem, amibe bele volt hímezve a nevem; Dr. Dorothy Lauren. Minden nap elolvastam, és minden nap büszkeséggel töltött el, hogy itt dolgozhatok.

- Dorie – szólított meg az idő főorvos, Dr. Collinson, mire oda fordultam – Szia, elkészítettük a beosztásodat, felírtunk neked még egy beteget – adta át az újdonsült páciensem dossziéját.

- Tényleg? Ki az? – kérdeztem, és kinyitottam a mappát. A szemeim elkerekedtek, amint megláttam a beteg nevét – Ez most valami vicc? – fakadtam ki.

Victoria Beckham

Ez állt feketén – fehéren a lapon. Mellé minden le volt írva, a lánykori nevétől kezdve, apukája születési dátumáig. Döbbenten figyeltem a lapocskát, amin ott szerepelt a beteg panasza, és, hogy én lennék a kezelő orvosa.

- Túl nagy feladat? – kérdezte Dr. Collinson. Megráztam a fejem, és nyeltem egyet.

- Nem… Nem, csupán meglepődtem, hogy Ő lesz a betegem – mosolyogtam a őszes férfira – És, mikor fog bejönni a kórházba? – érdeklődtem.

- Igazság szerint már bent fekszik. Az éjjel hozták be, súlyos fejfájásokkal. Adtunk neki, infúzión át, fájdalom csillapítót, és befektettük egy magánszobába, ezen az emeleten. Most csak a férje van itt, de mondták, hogy délután mindig itt lesznek a gyerekek is – tájékoztatott mindről. Bólintottam.

- Remek – mondtam – Nem lenne gond, ha elmennék és bemutatkoznék, nekik? – kérdeztem.

- Nem, viszont arról tudnod kell, hogy még mára beígértük, neki, az összes orvosi vizsgálatot, ami szükséges – nézett rám a szemüvege mögül.

- Rendben – sétáltam el onnan.

Borzalmasan izgultam. Nem egy átlagos emberrel fogok találkozni, hanem egyenesen két hírességgel, akikért mindig is oda voltam. A Spice Girls időszakomat az unokanővéremnek köszönhetem. Mindenkiért oda voltam a lánybandában, és folyton az ő zenéjüket énekeltem. David-et pedig akkor szerettem meg, amikor a bátyám mindig leültetett focit nézni, és a legtöbbször olyat néztünk, amiben ő focizott. Így érthető volt, hogy miért remeg a lábam, az idegességtől. 

Mielőtt benyitottam volna felsóhajtottam. Ezer milliárd gondolat futkosott a fejemben, de az idegességem még nagyobb volt. Lenyomtam a kilincset, és beléptem a szürke színű szobába, ahol pár csokor virág volt. Gondolom valaki behozta, hogy otthonosabb legyen Victoria-nak. Victoria az ágyon feküdt, míg David egy mellette lévő széken. Fogták egymás kezét és beszélgettek, mindezek mellett pedig még mosolyogtak is. Erősek voltak.

- Mr. és Mrs. Beckham? – kérdeztem, miközben beljebb léptem a szobába – Jó napot, Dr. Dorothy Lauren vagyok, én leszek Victoria kezelő orvosa – mosolyogtam. David azonnal felállt és kezet rázott velem, ezután Én léptem a divattervező ágyához, és vele is kezet ráztam.

- Jó napot – köszönt Mrs. Beckham – Victoria vagyok – nagyon nehezen álltam meg, hogy ne vágjam rá, hogy tudom – Még mielőtt bármit is mondana, kérdeznem kell valamit. Éjjel az orvosok azt mondták, hogy még ma elvégeznek rajtam mindent. Ez igaz? – kérdezte, mire bólintottam egy nagyot.

- Igen, amint itt végeztem rögtön megyek és elintézek mindent. Olyan dél körül elkezdjük a vizsgálatokat, maximum két órát vesz igénybe, legalábbis remélem – tájékoztattam, mosolyogva.

- Rendben, köszönöm szépen – mosolygott rám, egy olyan mosollyal, amit a külvilágnak sosem mutat.

- Akkor én megyek is. Nem sokára itt leszek – indultam el az ajtó felé, kikerülve az ex-focistát.

- Egyébként, – szólt utánam Victoria – csinos a szoknyája – utalt arra, hogy ezt a darabot Ő tervezte. Pirultan ejtettem egy mosolyt, majd végleg távoztam a teremből. Rögtön Dr. Collinson-hoz mentem, hogy engedélyezzek minden orvosi eljárást, amit elszeretnék végezni Victoria-n. Már volt egy gyanúm, hogy még is mi a problémája, de biztosra akartam menni, így olyan vizsgálatokat is engedélyeztettem, amik nem is lennének túl szükségesek, de biztosra mondanak mindent.

 A kezem az összes vizsgálatnál remegett, és imádkoztam, hogy ne az legyen, amire számítok, de amikor megkaptam az összes eredményt, és véglegesítettem mindent, azt hiszem, egy világ omlott bennem össze. 

  Egyrészt; nem tudtam, hogy is mondom el ezt a Beckham családnak.
 Másrészt; féltem minden egyes lehetséges reakciótól, ami történhet, amikor közlöm velük a rossz hírt.

 Direkt húztam az időt, hogy ne keljen akkor elmondanom, amikor itt vannak a gyerekek is, de amikor Dr. Collinson rám parancsolt, hogy ne húzzam szegény család idegeit muszáj volt bemennem. Lassan nyitottam ki a kórterem ajtaját. Amikor beléptem annyit láttam, hogy a gyerekek Victoria körül ülnek az ágyon, vagy állnak, esetleg egy széken ülnek az ágy mellett. Meghitt kis pillanat volt, ezért borzalmas bűntudatom volt, hogy  ennek most véget kell vetnem.. talán örökre.

 A gyerekeket kiküldték. Én remegtem, és lemertem volna fogadni, hogy ők is. Egymás kezét szorongatták, és mintha Victoria tudott volna mindent, de várt. Várta, hogy én közöljem vele.

 Ez még nehezebbé tette.

- Azt hiszem, rossz hírekkel szolgálhatok – kezdtem bele, de nem voltam túl biztos a hangomban. A fülem mögé tűrtem egy tincset – Az összes vizsgálat meghozta az eredményét – Victoria megszorította David kezét, aki dacosan állt a felesége ágya mellett – A végeredmény pedig nem más, mint az, hogy Mrs. Beckham rákos. Őszintén sajnálom – David lerogyott egy székre, Victoria pedig rám nézett.

  Nehéz volt látnom mindezt. Egyikük sem akarta ezt. Ki akarná?

- A gyógyuláshoz két út is van. Az egyik a műtét. Mivel a daganat a fejében van, talán ez az egyik legegyszerűbb műtétileg eltávolítani, de a kemóterápia is segíthet. Egyik sem ígér száz százalékos gyógyulást, de egy próbát megér – folytattam bíztatóan.

- Mennyi időm van még hátra ?– tette fel a kérdést Victoria, amire igazán nem akartam válaszolni.

- Kevesebb, mint fél év – közöltem. Mosolygott. Victoria Beckham elmosolyodott ezen a mondatomon. Ezen kimosolyogna? Senki. De ő biztatóan mosolygott, és a szeméen az is ott volt, hogy reménykedik minden lehetséges válaszban, ami csak történhet.

- David, drágám, megkérhetlek arra, hogy kimenj? Négy szemközt szeretnék beszélni Dr. Lauren-el – David felállt, egy puszit nyomott a felesége homlokára, és kiment – Kérlek ülj le – mutatott a székre,

maga mellett – Először is tegeződjünk.. Másodszor pedig szeretném elmondani, hogy elmondtad a lehetséges gyógyulási lehetőségeket, de egyikkel sem élnék. Ez önzőség, de végig kell járnom az utolsó utam. Addig is mindent elvégzek, amit csak tudok – mosolygott, majd megfogta a kezem, és a szemembe nézett, olyan mélyen, hogy szinte már a lelkemhez beszélt – Én már pár hete sejtem, hogy valami féle rákom van.. A legjobb barátom férje orvos, és tőle kérdezgettem. Mindent elmondott, így sejthettem, hogy rákom van. Fel voltam erre készülve, de a családom nem. Megkérhetlek valamire? –
kérdezte, mire bólogattam – Támogasd valamennyire lelkileg a családom. Ne bennem kelts reményeket, hanem bennük, rendben? – nézett rám. Ilyet még sosem kért tőlem senki. Lassan bólintottam, újra remegett mindenem – nem mintha leállt volna egy percre is.

- Rendben – mondtam. Újra elmosolyodott.

- Köszönöm – hajolt le hozzám, hogy megölelhessen. Felálltam, hogy könnyebb legyen mindkettőnknek – Ha majd kimész, kérlek szólnál David-nek, hogy jöjjön be? Beszédem van vele – újra a szemembe nézett.

- Természetesen. Viszlát… Victoria – köszöntem el.

- Mr. Beckham – néztem a férfira, aki a falnál állt, legkisebb gyermekével  a kezében – Victoria önt szeretné látni – mondtam, majd egy biccentés és egy apró mosoly kíséretében elhagytam a helyszínt.

- Tegeződjünk – kiáltott utánam. Hátra néztem és elmosolyodtam, ahogyan ő is. Ezután eltűnt az ajtó mögött. Felsóhajtottam, majd visszamentem a recepciós pulthoz. Rose éppen egy kiflin csámcsogott, egy asztalnál, és a legújabb Vogue-t olvasta. Leültem mellé és ráhajtottam a fejemet az asztalra.

- Megmondtad nekik? – kérdezte.

  Felsóhajtottam, és nehezen álltam meg, hogy ne sírjam el magam.

- Igen – ültem fel – Nehéz nap volt. Láttad volna, David szemében, azt a csalódottságot, ami éppen

lejátszódott benne – meséltem, és a jobb tenyeremre támasztotta a fejem. Rose lerakta az újságot, és lenyelte az utolsó falat kiflit.

- Nem megyünk le inni egy kávét? Én ugyan ittam már, de úgy érzem nem elég – mosolygott rám.

- De.. Rám is rám fér – álltam fel. Felkaptam a táskám, kihalásztam belőle a pénztárcám, aztán elindultunk a liftek fel.

A liftben nem nagyon szóltunk egymáshoz. Nekem nem volt mit mondanom, ő pedig tiszteletben tartotta ezt, amiért hálás voltam. Sosem viseltem jól, ha egy szerettem meghalt, de miután orvos lettem, rájöttem, hogy az még nehezebb, hogy olyan embereket engedjek el, akiknek az utolsó pár órájuk, az én kezemben volt. Felkészítettek a szüleim arra, hogy ez a szakma sosem lesz habos torta, de arra nem számítottam, hogy ilyen nehéz lesz. Eleinte úgy voltam vele, hogy én magam is sírtam utánuk, de utána rájöttem, hogy nem nekem a legnehezebb, hanem az ő szeretteinek. Viszont azt sem viseltem jól, ha valakivel rossz hírt kell közöljek, de ez különösen nehéz volt. Victoria az egyik példaképem volt, így amikor bebizonyosodott a sejtésem, miszerint valóban rákos, bennem is összedőlt egy világ. El sem merem képzelni, hogy a Beckham családnak milyen érzés. 

Megfújtam a kávém, mielőtt beleittam volna. Belekortyoltam, ám azzal nem számoltam, hogy ilyen forró lesz, így miután lenyeltem gyorsan kezdtem el, ki, s be, venni a levegőt. A mellettünk elhaladó emberek valószínűleg nem normálisnak néztek, de nem tehettem róla. Forró volt. 

 Rose felkuncogott reakciómon. Ő még várta a saját italát.

- Nagyon forró – legyeztem a szám. Hangosan felnevetett, mire többen ránk néztek.

- Fújd még egy picit – ajánlotta, és elvette a saját, elkészült kávéját a gépből. Kisétáltunk a kertbe – tekintve, hogy mindkettőnknek szünete volt –, és beszélgetni kezdtünk.

  Nálunk örök téma a pasizás, így elkerülhetetlen volt, hogy most arról lesz szó, de most más volt. Másról kérdezett.

- És, David Beckham élőben is olyan helyes, mint az interneten? – kérdezte, akár egy öt éves kisgyerek.

- Had legyek őszinte – nevettem kissé – Nem nagyon néztem. Sokkal jobban lefoglalt Victoria, és az, hogy ne ájuljak el az idegességtől – néztem oldalra.

- Mindegy… Legközelebb nézd meg nekem jól, és szépen írd le, hogy hogy is néz ki pixelek nélkül, oké?! – igényelte. Szélesen elmosolyodtam, és egy visszafojtott nevetést is kiengedtem.

- Rendben – nevettem továbbra is. Megálltunk egy padnál, és leültünk. Általában, ha ültünk sokkal jobban ment a beszélgetés. Nem tudom miért, de ha ültünk csak özömlöttek belőlünk a szavak, de amikor mentünk, vagy szimplán álltunk, valahogy nem ment a csevej. Engem különösen nem zavart, de tudtam, hogy Rose-t egy kissé ez bosszantja. Ötletem sem volt, hogy ez mégis honnan ered, de minden voksomat arra tettem le, hogy azért, mert az egyetemen is általában amikor a legtöbbet beszélgettünk akkor ültünk, és ezt az agyunk, és mi is teljesen megszoktuk.

- És, mi van azzal a múltkori fiúval? – kérdezett rá. Egy pillanatra megállt bennem minden, még a kávé is a torkomban.

- Semmi... – mondtam, őszintén – Igazából teljesen kiment a fejemből – vallottam be.

- Ezt nem mondod komolyan?! – nevetett fel, és megütötte a térdét két hahotázás között.

- De – mondtam vigyorogva – Nyomulós volt, és nem értette mi is az a tisztelet, szóval nem csoda, hogy elfelejtettem… Nem túl nagy szám, az a srác – vallottam. Bólintott, majd kidobta a kukába a papírpoharat, ami közvetlen a pad mellett volt.

- Nem baj, lesz majd másik – legyintett. Felsóhajtottam.

 Soha sem mentek jól az ilyen pasizós dolgok, így sosem keltettem magamban reményt, miszerint egy nap megtalálom az igazit. Sosem éreztem magam szerelmesnek, és hallgatva azokat amiket Rose mesélt, nem is akartam az lenni. Olyan sokszor törték már össze a szívét… Én védtem az enyémet. Senkinek sem adta, még akkor sem, ha totálisan megbíztam benne. Nem voltam még kész egy szerelemre, bármennyire is biztatott mindenki arra, hogy ez jó dolog, én kötöttem az ebet a karóhoz, és nem estem szerelembe…..

_________________________________________________________________________

Sziasztok!
Itt vagyok, új történet, új kezdet, új szereplők...! De(!) ez most más, mert tudom, hogy ezt végig fogom csinálni, egy részt, másrészt, pedig ez a történet, azt hiszem, nem mindennapi, hisz David Beckham fanfiction. Aki jól ismer az tudja, hogy oda, meg vissza vagyok a Beckham családért. És most mindenki szerepelni fog benne, csak egy kis csavarral. Prológust nem írtam, egyből a közepébe csaptam, de remélem nektek így is jó. A prológusba nem tudtam volna mit írni... Szóval, remélem tetszik, és komiztok!!! Kellemes adventet! Pusz!
Ui.: Köszönöm az egy feliratkozót!