1. Fejezet.: Painful Hours

× Dorie ×

A percek túl hosszúak. Az idő túl lassan telik. Mondhatnám azt, hogy a percek azért hosszúak, mert benne akarunk maradni egy adott pillanatban, de nem mondom. Mert nem így van. Kiakarok törni a másodpercekből, nem szeretem őket. Egy nap nem 24 órának tűnik, hanem egyből száznak. Rossznak tűnik, de nem az. Az ember egy idő után megszokja. A végén már egy teljesen megszokottnak tűnik a zsibbadó érzés a mellkasodban. Talán ez miatt is éreztem felhőtlenül boldognak magam, amikor az agyam legmélyebb zugában tudom, hogy mérhetetlenül szomorú vagyok.

Beléptem a metró zsúfolt, és fülledt vagonjába. Megkapaszkodtam az egyik fogantyúban, ami az egyik vasrúdon lógott, amiben szintén sokan kapaszkodtak. Megpróbáltam a fülemben üvöltő Green Day-re koncentrálni, de nem ment. Túl sokan beszélgettek, szinte alig hallottam valamit a maximum hangerőből. Elfintorodtam, amikor egy, körülbelül, velem egy idős fiú röhögve nekem ütközött. Utáltam metrózni, de a kórházba ez az egyetlen gyors útvonal, és így parkoló helyet sem keresnem, vagy esetleg fizetni a parkolóórát három óránként. 

Amikor a bemondó elmondta, hogy a kórház következik előre furakodtam. Szinte alig bírtam kilépni a nagy tömegből, így szinte kiestem a metróból. Puffogva indultam el kifelé az aluljáróból, abban reménykedve, hogy senki nem támad le valami olcsó áruval.

Vajon az árusok élvezik ezt? Egy büdös aluljáróban, rosszabbnál, rosszabb árukat árulnak, hogy egy kis pénzhez jussanak. Pedig, ha csak négyen a tízből elmennének munkát keresni, már sokkal jobb lenne, mindenkinek. Mint mondjuk Tracy, aki szintén itt volt árus, amikor még gimnáziumba jártam. Minden reggel köszönt nekem, illetve mindig sok szerencsét kívánt, és már teljesen megszokott volt. Aztán a végzős évemben  eltűnt, és már-már hiányzott, hogy nem kiált utánam, hogy; Sok sikert a mai naphoz is! Legközelebb már csak a kórházban láttam, mint takarító néni. Azt mondta, hogy elege volt, és 50 évesen már nem szeretne ott lenni, ezért elment a kórházba, hátha felveszik takarítósnak... és sikerült neki. 

Dúdolgatva sétáltam át a kórház előterén, ahol egy csomó ember várakozott a recepciónál. Beléptem a kis lift be, és vártam, hogy, rajtam kívül, még pár ember is, hogy a lift kezelő beindíthassa a liftet, hisz a kórházban ez volt a egyik szabály. A lift kezelőn kívül, még legalább öt embernek kell benn lennie a liftben, hogy azt elindíthassák. Lassacskán megtelt a lift, így elindulhattunk. Én a tizedikre mentem, így azelőtt még háromszor megálltunk. Amint én is kiszálltam, elmosolyodtam.

Szerettem itt dolgozni, de az csak hab a tortán volt, hogy a legjobb barátnőm Rose is a kórházban dolgozott. Ő épp a recepciós pultnál állt, és az egyik nővérnek magyarázott valamit bőszen, amikor én is oda mentem.

- Sziasztok – köszöntem mosolyogva, és átöleltem Rose-t.

- Szia – pillantott rám egy pillanatra, aztán újra a nővérke felé fordult. Leraktam a táskám, és a fogasomhoz mentem, ahonnan leemeltem a köpenyem, amibe bele volt hímezve a nevem; Dr. Dorothy Lauren. Minden nap elolvastam, és minden nap büszkeséggel töltött el, hogy itt dolgozhatok.

- Dorie – szólított meg az idő főorvos, Dr. Collinson, mire oda fordultam – Szia, elkészítettük a beosztásodat, felírtunk neked még egy beteget – adta át az újdonsült páciensem dossziéját.

- Tényleg? Ki az? – kérdeztem, és kinyitottam a mappát. A szemeim elkerekedtek, amint megláttam a beteg nevét – Ez most valami vicc? – fakadtam ki.

Victoria Beckham

Ez állt feketén – fehéren a lapon. Mellé minden le volt írva, a lánykori nevétől kezdve, apukája születési dátumáig. Döbbenten figyeltem a lapocskát, amin ott szerepelt a beteg panasza, és, hogy én lennék a kezelő orvosa.

- Túl nagy feladat? – kérdezte Dr. Collinson. Megráztam a fejem, és nyeltem egyet.

- Nem… Nem, csupán meglepődtem, hogy Ő lesz a betegem – mosolyogtam a őszes férfira – És, mikor fog bejönni a kórházba? – érdeklődtem.

- Igazság szerint már bent fekszik. Az éjjel hozták be, súlyos fejfájásokkal. Adtunk neki, infúzión át, fájdalom csillapítót, és befektettük egy magánszobába, ezen az emeleten. Most csak a férje van itt, de mondták, hogy délután mindig itt lesznek a gyerekek is – tájékoztatott mindről. Bólintottam.

- Remek – mondtam – Nem lenne gond, ha elmennék és bemutatkoznék, nekik? – kérdeztem.

- Nem, viszont arról tudnod kell, hogy még mára beígértük, neki, az összes orvosi vizsgálatot, ami szükséges – nézett rám a szemüvege mögül.

- Rendben – sétáltam el onnan.

Borzalmasan izgultam. Nem egy átlagos emberrel fogok találkozni, hanem egyenesen két hírességgel, akikért mindig is oda voltam. A Spice Girls időszakomat az unokanővéremnek köszönhetem. Mindenkiért oda voltam a lánybandában, és folyton az ő zenéjüket énekeltem. David-et pedig akkor szerettem meg, amikor a bátyám mindig leültetett focit nézni, és a legtöbbször olyat néztünk, amiben ő focizott. Így érthető volt, hogy miért remeg a lábam, az idegességtől. 

Mielőtt benyitottam volna felsóhajtottam. Ezer milliárd gondolat futkosott a fejemben, de az idegességem még nagyobb volt. Lenyomtam a kilincset, és beléptem a szürke színű szobába, ahol pár csokor virág volt. Gondolom valaki behozta, hogy otthonosabb legyen Victoria-nak. Victoria az ágyon feküdt, míg David egy mellette lévő széken. Fogták egymás kezét és beszélgettek, mindezek mellett pedig még mosolyogtak is. Erősek voltak.

- Mr. és Mrs. Beckham? – kérdeztem, miközben beljebb léptem a szobába – Jó napot, Dr. Dorothy Lauren vagyok, én leszek Victoria kezelő orvosa – mosolyogtam. David azonnal felállt és kezet rázott velem, ezután Én léptem a divattervező ágyához, és vele is kezet ráztam.

- Jó napot – köszönt Mrs. Beckham – Victoria vagyok – nagyon nehezen álltam meg, hogy ne vágjam rá, hogy tudom – Még mielőtt bármit is mondana, kérdeznem kell valamit. Éjjel az orvosok azt mondták, hogy még ma elvégeznek rajtam mindent. Ez igaz? – kérdezte, mire bólintottam egy nagyot.

- Igen, amint itt végeztem rögtön megyek és elintézek mindent. Olyan dél körül elkezdjük a vizsgálatokat, maximum két órát vesz igénybe, legalábbis remélem – tájékoztattam, mosolyogva.

- Rendben, köszönöm szépen – mosolygott rám, egy olyan mosollyal, amit a külvilágnak sosem mutat.

- Akkor én megyek is. Nem sokára itt leszek – indultam el az ajtó felé, kikerülve az ex-focistát.

- Egyébként, – szólt utánam Victoria – csinos a szoknyája – utalt arra, hogy ezt a darabot Ő tervezte. Pirultan ejtettem egy mosolyt, majd végleg távoztam a teremből. Rögtön Dr. Collinson-hoz mentem, hogy engedélyezzek minden orvosi eljárást, amit elszeretnék végezni Victoria-n. Már volt egy gyanúm, hogy még is mi a problémája, de biztosra akartam menni, így olyan vizsgálatokat is engedélyeztettem, amik nem is lennének túl szükségesek, de biztosra mondanak mindent.

 A kezem az összes vizsgálatnál remegett, és imádkoztam, hogy ne az legyen, amire számítok, de amikor megkaptam az összes eredményt, és véglegesítettem mindent, azt hiszem, egy világ omlott bennem össze. 

  Egyrészt; nem tudtam, hogy is mondom el ezt a Beckham családnak.
 Másrészt; féltem minden egyes lehetséges reakciótól, ami történhet, amikor közlöm velük a rossz hírt.

 Direkt húztam az időt, hogy ne keljen akkor elmondanom, amikor itt vannak a gyerekek is, de amikor Dr. Collinson rám parancsolt, hogy ne húzzam szegény család idegeit muszáj volt bemennem. Lassan nyitottam ki a kórterem ajtaját. Amikor beléptem annyit láttam, hogy a gyerekek Victoria körül ülnek az ágyon, vagy állnak, esetleg egy széken ülnek az ágy mellett. Meghitt kis pillanat volt, ezért borzalmas bűntudatom volt, hogy  ennek most véget kell vetnem.. talán örökre.

 A gyerekeket kiküldték. Én remegtem, és lemertem volna fogadni, hogy ők is. Egymás kezét szorongatták, és mintha Victoria tudott volna mindent, de várt. Várta, hogy én közöljem vele.

 Ez még nehezebbé tette.

- Azt hiszem, rossz hírekkel szolgálhatok – kezdtem bele, de nem voltam túl biztos a hangomban. A fülem mögé tűrtem egy tincset – Az összes vizsgálat meghozta az eredményét – Victoria megszorította David kezét, aki dacosan állt a felesége ágya mellett – A végeredmény pedig nem más, mint az, hogy Mrs. Beckham rákos. Őszintén sajnálom – David lerogyott egy székre, Victoria pedig rám nézett.

  Nehéz volt látnom mindezt. Egyikük sem akarta ezt. Ki akarná?

- A gyógyuláshoz két út is van. Az egyik a műtét. Mivel a daganat a fejében van, talán ez az egyik legegyszerűbb műtétileg eltávolítani, de a kemóterápia is segíthet. Egyik sem ígér száz százalékos gyógyulást, de egy próbát megér – folytattam bíztatóan.

- Mennyi időm van még hátra ?– tette fel a kérdést Victoria, amire igazán nem akartam válaszolni.

- Kevesebb, mint fél év – közöltem. Mosolygott. Victoria Beckham elmosolyodott ezen a mondatomon. Ezen kimosolyogna? Senki. De ő biztatóan mosolygott, és a szeméen az is ott volt, hogy reménykedik minden lehetséges válaszban, ami csak történhet.

- David, drágám, megkérhetlek arra, hogy kimenj? Négy szemközt szeretnék beszélni Dr. Lauren-el – David felállt, egy puszit nyomott a felesége homlokára, és kiment – Kérlek ülj le – mutatott a székre,

maga mellett – Először is tegeződjünk.. Másodszor pedig szeretném elmondani, hogy elmondtad a lehetséges gyógyulási lehetőségeket, de egyikkel sem élnék. Ez önzőség, de végig kell járnom az utolsó utam. Addig is mindent elvégzek, amit csak tudok – mosolygott, majd megfogta a kezem, és a szemembe nézett, olyan mélyen, hogy szinte már a lelkemhez beszélt – Én már pár hete sejtem, hogy valami féle rákom van.. A legjobb barátom férje orvos, és tőle kérdezgettem. Mindent elmondott, így sejthettem, hogy rákom van. Fel voltam erre készülve, de a családom nem. Megkérhetlek valamire? –
kérdezte, mire bólogattam – Támogasd valamennyire lelkileg a családom. Ne bennem kelts reményeket, hanem bennük, rendben? – nézett rám. Ilyet még sosem kért tőlem senki. Lassan bólintottam, újra remegett mindenem – nem mintha leállt volna egy percre is.

- Rendben – mondtam. Újra elmosolyodott.

- Köszönöm – hajolt le hozzám, hogy megölelhessen. Felálltam, hogy könnyebb legyen mindkettőnknek – Ha majd kimész, kérlek szólnál David-nek, hogy jöjjön be? Beszédem van vele – újra a szemembe nézett.

- Természetesen. Viszlát… Victoria – köszöntem el.

- Mr. Beckham – néztem a férfira, aki a falnál állt, legkisebb gyermekével  a kezében – Victoria önt szeretné látni – mondtam, majd egy biccentés és egy apró mosoly kíséretében elhagytam a helyszínt.

- Tegeződjünk – kiáltott utánam. Hátra néztem és elmosolyodtam, ahogyan ő is. Ezután eltűnt az ajtó mögött. Felsóhajtottam, majd visszamentem a recepciós pulthoz. Rose éppen egy kiflin csámcsogott, egy asztalnál, és a legújabb Vogue-t olvasta. Leültem mellé és ráhajtottam a fejemet az asztalra.

- Megmondtad nekik? – kérdezte.

  Felsóhajtottam, és nehezen álltam meg, hogy ne sírjam el magam.

- Igen – ültem fel – Nehéz nap volt. Láttad volna, David szemében, azt a csalódottságot, ami éppen

lejátszódott benne – meséltem, és a jobb tenyeremre támasztotta a fejem. Rose lerakta az újságot, és lenyelte az utolsó falat kiflit.

- Nem megyünk le inni egy kávét? Én ugyan ittam már, de úgy érzem nem elég – mosolygott rám.

- De.. Rám is rám fér – álltam fel. Felkaptam a táskám, kihalásztam belőle a pénztárcám, aztán elindultunk a liftek fel.

A liftben nem nagyon szóltunk egymáshoz. Nekem nem volt mit mondanom, ő pedig tiszteletben tartotta ezt, amiért hálás voltam. Sosem viseltem jól, ha egy szerettem meghalt, de miután orvos lettem, rájöttem, hogy az még nehezebb, hogy olyan embereket engedjek el, akiknek az utolsó pár órájuk, az én kezemben volt. Felkészítettek a szüleim arra, hogy ez a szakma sosem lesz habos torta, de arra nem számítottam, hogy ilyen nehéz lesz. Eleinte úgy voltam vele, hogy én magam is sírtam utánuk, de utána rájöttem, hogy nem nekem a legnehezebb, hanem az ő szeretteinek. Viszont azt sem viseltem jól, ha valakivel rossz hírt kell közöljek, de ez különösen nehéz volt. Victoria az egyik példaképem volt, így amikor bebizonyosodott a sejtésem, miszerint valóban rákos, bennem is összedőlt egy világ. El sem merem képzelni, hogy a Beckham családnak milyen érzés. 

Megfújtam a kávém, mielőtt beleittam volna. Belekortyoltam, ám azzal nem számoltam, hogy ilyen forró lesz, így miután lenyeltem gyorsan kezdtem el, ki, s be, venni a levegőt. A mellettünk elhaladó emberek valószínűleg nem normálisnak néztek, de nem tehettem róla. Forró volt. 

 Rose felkuncogott reakciómon. Ő még várta a saját italát.

- Nagyon forró – legyeztem a szám. Hangosan felnevetett, mire többen ránk néztek.

- Fújd még egy picit – ajánlotta, és elvette a saját, elkészült kávéját a gépből. Kisétáltunk a kertbe – tekintve, hogy mindkettőnknek szünete volt –, és beszélgetni kezdtünk.

  Nálunk örök téma a pasizás, így elkerülhetetlen volt, hogy most arról lesz szó, de most más volt. Másról kérdezett.

- És, David Beckham élőben is olyan helyes, mint az interneten? – kérdezte, akár egy öt éves kisgyerek.

- Had legyek őszinte – nevettem kissé – Nem nagyon néztem. Sokkal jobban lefoglalt Victoria, és az, hogy ne ájuljak el az idegességtől – néztem oldalra.

- Mindegy… Legközelebb nézd meg nekem jól, és szépen írd le, hogy hogy is néz ki pixelek nélkül, oké?! – igényelte. Szélesen elmosolyodtam, és egy visszafojtott nevetést is kiengedtem.

- Rendben – nevettem továbbra is. Megálltunk egy padnál, és leültünk. Általában, ha ültünk sokkal jobban ment a beszélgetés. Nem tudom miért, de ha ültünk csak özömlöttek belőlünk a szavak, de amikor mentünk, vagy szimplán álltunk, valahogy nem ment a csevej. Engem különösen nem zavart, de tudtam, hogy Rose-t egy kissé ez bosszantja. Ötletem sem volt, hogy ez mégis honnan ered, de minden voksomat arra tettem le, hogy azért, mert az egyetemen is általában amikor a legtöbbet beszélgettünk akkor ültünk, és ezt az agyunk, és mi is teljesen megszoktuk.

- És, mi van azzal a múltkori fiúval? – kérdezett rá. Egy pillanatra megállt bennem minden, még a kávé is a torkomban.

- Semmi... – mondtam, őszintén – Igazából teljesen kiment a fejemből – vallottam be.

- Ezt nem mondod komolyan?! – nevetett fel, és megütötte a térdét két hahotázás között.

- De – mondtam vigyorogva – Nyomulós volt, és nem értette mi is az a tisztelet, szóval nem csoda, hogy elfelejtettem… Nem túl nagy szám, az a srác – vallottam. Bólintott, majd kidobta a kukába a papírpoharat, ami közvetlen a pad mellett volt.

- Nem baj, lesz majd másik – legyintett. Felsóhajtottam.

 Soha sem mentek jól az ilyen pasizós dolgok, így sosem keltettem magamban reményt, miszerint egy nap megtalálom az igazit. Sosem éreztem magam szerelmesnek, és hallgatva azokat amiket Rose mesélt, nem is akartam az lenni. Olyan sokszor törték már össze a szívét… Én védtem az enyémet. Senkinek sem adta, még akkor sem, ha totálisan megbíztam benne. Nem voltam még kész egy szerelemre, bármennyire is biztatott mindenki arra, hogy ez jó dolog, én kötöttem az ebet a karóhoz, és nem estem szerelembe…..

_________________________________________________________________________

Sziasztok!
Itt vagyok, új történet, új kezdet, új szereplők...! De(!) ez most más, mert tudom, hogy ezt végig fogom csinálni, egy részt, másrészt, pedig ez a történet, azt hiszem, nem mindennapi, hisz David Beckham fanfiction. Aki jól ismer az tudja, hogy oda, meg vissza vagyok a Beckham családért. És most mindenki szerepelni fog benne, csak egy kis csavarral. Prológust nem írtam, egyből a közepébe csaptam, de remélem nektek így is jó. A prológusba nem tudtam volna mit írni... Szóval, remélem tetszik, és komiztok!!! Kellemes adventet! Pusz!
Ui.: Köszönöm az egy feliratkozót!