2. Fejezet.: Night-time and Daytime

× Dorie ×

 Másfél hete, hogy elmondtam a Beckham családnak a rossz hírt. Victoria mindennap mosolyogva fogad engem, és minden nővért, aki megfordul nála. Jól kezeli a helyzetet, nem úgy, mint David, aki minden szabadidejét bent tölti a kórházban. Teljesen összeomlott. Látszik rajta, még úgyis, hogy minden erejével megpróbálja eltakarni. Mindennap pontban hétkor érkezik meg, pár újság, ruha és egyéb kellékek kíséretében. Általában Brooklyn is itt van reggel – tekintve, hogy magántanuló és  megteheti –, és a nap összes többi részében is. 

 A Beckham anyukával pedig egyre jobb a kapcsolatom. Megbízik bennem, és vizsgálatok közben mindig beszélgetünk. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a külvilágnak mutatja magát. Egy gondoskodó, szerető, család anya, aki bármit megtenne a családjáért. Az utóbbit, mindennap, bebizonyította, főleg akkor amikor megkért arra, hogy segítsek David-nek túllépni ezen. Sosem értettem mire is gondol pontosan, hisz az oké, hogy nehéz elfogadni, hogy a közeljövőben a feleséged meghal, de tudtam, hogy másra is gondol. 

 Én pedig… Kezdtem teljesen összeomlani. Mindig más súly nehezedett a vállamra, és nehéz volt úgy kezelnem a dolgokat, mintha minden rendben lenne. Ennyire még egy betegem sorsát sem vettem a szívemre, pedig mindig megtaláltam a hangot mindenkivel. De talán velük még inkább. Hisz akkor talán nem fájt volna ennyire a tudat, hogy egyszer az a kis család anya nélkül marad. 

 Kedd volt, nekem pedig bent kellett lennem az éjszakára, hisz én voltam az egyik éjszakás doktor. Este hét óra volt, Rose pedig – mivel, hogy ő nappal volt itt – már haza ment. Egyedül Theo-val tudtam volna beszélgetni, de ő is el volt foglalva az egyik betege lapjaival. 

Ültem az egyik széken, és a telefonomban turkáltam. Játékokat töröltem le, végig néztem a képeimet, játszottam a maradék játékokkal. Az ember azt gondolná, hogy egy huszonöt éves, felnőtt nő már nem játszik telefonos játékokon, de én a mai napig oda vagyok – például – a Minion Rush nevezetű játékért. 

 Belekortyoltam a kávémba. Egyáltalán nem használt, így is majd leragadtak a szemeim. Próbáltam aludni nappal, de amikor lefeküdtem aludni, egyszerűen nem jött álom a szememre. Az agyam folyton pörgött, és folyton új kezelési módokon törtem a fejem. Mindenáron megakartam menteni Victoria életét. A műtétre valamelyest már sikerült rábeszélnem, de tudom, hogy még mindig bízik abban, hogy vagy meggyógyul vagy úgy hal meg, hogy nyomot hagyott a világban. 

- Dorie – szólított meg Theo.

- Tessék? – kérdeztem, és letettem a mobilom, illetve a kávémat.

- Lemegyek a büfébe, te kérsz valamit? – kérdezett engem. Bólintottam – És mit kérsz?

- Ömm... – gondolkodtam el – Valami édeset, és még valami sósat is, de lepj meg – adtam a kezébe a pénztárcámat.

- Rendben – mondta mosolyogva – Akkor mindjárt jövök – viharzott el. Nem válaszoltam, nem lett volna értelme.

 Csend volt, ideg ölő csend. Szinte hallottam a betegek szuszogását, de próbáltam a józan ész határán megállni, és nem megőrülni. Elővettem az összes, eddigi, rákos beteg adatait, és csak ültem felettük. Gondolkoztam, hogy mit, hogyan csináljak, és mivel, milyen módszerrel. Semmire sem jutottam. Kétségbe voltam esve. A műtétet már leszerveztem, hisz a beleegyezés is meg volt már, de aggódtam, hogy valami közbe lép. Akár a műtét során, akár a műtét után, vagy, ne adj isten, előtte. Mindenki tisztában volt azzal, hogy Victoria-n, a műtéten, és kemoterápián kívül nem nagyon segít semmi. 

 Theo megérkezett, a kezét tele pakolta a süteményekkel, és úgy egyensúlyozott felém. Mosolyogva felálltam és segítettem letenni neki a sütiket. Együtt ettük meg a sütiket, nem egyszerre, de jól elbeszélgettünk, más társaság hiányában. Nem gondoltam a Beckham család sorsára, és azon sem, hogy hogy tudnám megmenti biztosan Victoria életét, noha tudom, hogy arra, hogy Victoria életben maradjon maximum 10% az esély. 

  Theo-nak az éjszaka folyamán volt egy riasztása, ahova én mehettem, így két óra erejéig újra elmerültem az orvos tudomány megoldásaiban, hogy a családanya mindenképpen életben maradjon.

  A műszak hamarabb elment, mint amire számítottam. Reggel hatkor már kint álltam a metró megállójában, és vártam a járművet, hogy haza mehessek, és aludjak egy picit. Fáradt voltam. Mind lelkileg, mind fizikailag, és mind szellemileg. Ez az egész lefárasztott, és mindennap eszembe jutott az, amikor kiderült, hogy a nagymamámnak vese rákja van. Emlékszem mennyire összeomlott az egész család. Még apa családja is, pedig ez a mamám, az anyukám anyukája volt. Mindenki szerette Helen nagyit. Kedves volt, gondoskodó, és mindenit tele tömött, ha arra felé járt. Végül 68 évesen hunyt el, de mindenki magába zuhant, pedig kis milliószor elmondta előtte, hogy ha ő meghal, akkor boldogan fog meghalni. 

  A mély, és szomorú, gondolataimból a metró zökkentett ki. Néha igazán utáltam metrózni. A sok ember, akik mind csak azért lökdösődnek, hogy egy helyet találjanak, pofátlanul, nem gondolva az idősekre. Én mindig álltam, és sosem ültem le. Néha igazán elgondolkodtam azon, hogy jó lenne végre már egy saját kocsi, de mindig hárítottam az ötletet. Túl sok a baj vele, és egy csomót kell rá költeni. Már összegyűlt annyi pénzem, hogy tudjak venni egyet, de sosem vettem meg azt amelyiket kinéztem, a megállóban álldogálva. 

  Beszálltam a metróba, és megkapaszkodtam az egyik kapaszkodóban. A sarkamat már nyomta a cipő, ezért folyton mozgolódtam, hogy megtaláljam azt a pózt, amibe már kényelmesebb a topánkám. A mellettem lévő emberek néha rám néztek, egy, igen, furcsa arckifejezéssel, hogy mégis mit csinálok. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy, hogy néznek rám, az számított csak, hogy nem sokára haza érek, és levehetem a cipőm, és aludhatok egy nagyot. 

  Amikor leszálltam a metróról – ami egyébként egy megváltásnak bizonyult – betértem egy kis pékségbe. Gondoltam veszek egy kis péksüteményt, hogy haza felé megegyem. Amint beléptem a kis üzletbe, azonnal megcsapott a frissen sütött, pékáruk, finom illata. A pulthoz sétáltam. Előttem már csak egy ember állt, és ő is fizetni készült, ezért gyorsan választottam a fejemben, hogy mit is veszek majd. Az eladó egy fiatal lány volt, aki mosolyogva tett meg minden cselekményt, amit meg kellett tennie. Vidámnak látszott a pult mögött, mosolya rám is átragadt. Végül egy csokis croissant, amit nem tudtam sosem tudtam megenni egyedül, egészben, de most sikerült – tekintve, hogy körülbelül hét órája ettem utoljára. 

  Beértem a kis házamba, és ledobtam az összes cuccom, ami a kezemben volt. Egyik talán rossz szokásom, hogy általában meztelenül alszom. A ruhákban kényelmetlenül érzem magam, alvás közben, ezért szoktam levetkőzni. Mielőtt felértem volna az emeletre, már meztelen voltam. Sosem szégyelltem a testem, tökéletesen meg voltam vele elégedve, így voltak olyan napok, amikor csak úgy is meztelenkedtem.. Talán nudistának tűnhetek, de nem vagyok az, a meztelenkedés csak néha jöhetett szóba, nem mindennap. 

  Befeküdtem az ágyamba. A kényelmes, meleg, puha ágyamba. A nyakamig felhúztam a takarómat, és megpróbáltam az elmémet alvásra bírni, de sehogy sem sikerült. Pörgött az agyam, és nem tudtam leállítani. Legszívesebben kitéptem volna az agyamat a helyéről, de tudtam, hogy az nem lenne megoldás, hisz úgy is gondolkoztam volna, még úgy is, hogy lehetetlen lett volna. Akkor és ott, mindenen kattogott az agyam. A Beckham családon, egy kislányon, akit Rose kezel, és én is segítek benne, és magamon. Olyan sok minden változás ment történt velem mostanában, hogy két kezemen alig tudnám megszámolni. Érzelmileg sem voltam a toppon, de semmilyen ágban sem tudtam normálisan teljesíteni.

  És akkor még ott volt Rose is, aki mindenáron rám akarta sózni a ,,jobbnál, jobb” pasikat, akik nem is érdekeltek, kizárólag csak miatta mentem el velük egy-egy randira.. Na, meg, persze, azért néha én is rászorulok arra, hogy kimozduljak a komfortzónámból. Én nem vagyok egy randizós típus. 

  Miután az alvás valóságos kihívásnak bizonyult, kikászálódtam az ágyból, és a szekrényemhez sétáltam. Választottam magamnak egy fehérnemű szettet, aztán pedig felöltöztem. Tekintve, hogy még csak tavasz eleje van – és, hogy Londonban vagyunk – melegebben öltöztem fel. Megigazítottam a sminkemet, majd a táskámat, felkapva elindultam otthonról.  Igazság szerint fogalmam sem volt, hogy merre megyek, csak mentem, és az volt mindenáron a célom, hogy ne unatkozzak, és ne a stresszelős dolgaimra koncentráljak.

  Első utam rögtön egy kávézóba vezetett, ahol, elvitelre, rendeltem egy kávét, hogy valami ébren tartson a napom alatt, és ne aludjak az első adandó alkalommal. Miután megkaptam a metró felé vettem az irányt, hogy annak  a segítségével eljussak a bevásárló központba. Ahogy a metróhoz közeledtem, megálltam az autókereskedés előtt. Az egyik mini Cooper-t néztem. Fekete volt, kicsi, és annyi volt, amennyit szántam egy autóra. Megvehettem volna eddig is, de nem tettem. 

  A táskámból előkaptam a mobilom, és tárcsáztam. Rose-t akartam felhívni.

- Dr. Rose Benett – vette fel.

- Szia Rose, Dorie vagyok – egy ideig nem válaszolt, hallottam ahogyan sétál.

- Szia, baj van? – kérdezte.

- Dehogyis, csak ki akarom kérni a véleményed – hümmögött egyet – Tudod meséltem arról a kocsiról, amit kinéztem magamnak. Itt állok a kereskedés előtt, mondd, hogy őrült vagyok, de megvegyem?! – kérdeztem. Fogalmam sem volt, hogy honnan jött ez a spontaneitás, de őszintén szólva, jól esett, és nem érdekelt abban a pillanatban semmi.

- Őrült vagy – elmosolyodtam –, de, ha neked tetszik a kocsi, vedd meg! Kocsit nem mindennap vesz az ember, és tudom, hogy már utálod a metrózást, én azt mondom, vedd meg – mondta, én pedig a kocsira néztem.

- Az áldásod adod ránk? – indultam el a bejárat felé. Kissé felkuncogott, majd felsóhajtott.

- Igen, adom – mondta.

  Másnap reggel bűntudattal keltem. A kocsit ugyan nevettem meg, de bűntudatod éreztem, hogy nem tettem azért, hogy az enyém legyen az autó. Már régóta gyűjtöttem rá, és még régebb óta álmodozok, a metró megállóban állva, hogy egyszer megveszem. 

  Kikászálódtam az kényelmes, puha, meleg ágyból, és készülődni kezdtem. A beosztásom szerint egy hetente van egy éjszakai műszakom, ami tegnap volt, és akkor egy napot otthon maradok. Ilyenkor pihenek, és minden olyan dolgot elvégzek, amit kell, egyébként, mindennap – beleértve a szombatot, s a vasárnapot is, néha – benn vagyok a kórházban, tehát a magánéletem, körülbelül nulla. És ez engem nem zavar annyira, de amikor haza kellene mennem a családomhoz, mert történt valami, akkor nem tudok, hisz a kórházban vagyok. 

  Gyorsan felvettem egy inget, és egy szoknyát, meg harisnyát, aztán a konyhába szaladtam, és az egyik termoszomba öntöttem kávét, amit még este főztem ki. Késésben voltam, így rekord sebességgel választottam ki a magassarkúmat, a táskám, és a kabátom maradt a tegnapi. Szinte sprinteltem az állomásig, és 2 perc híján, hogy nem késtem le a metrót. Ilyenkor jól jönne egy autó – gondoltam magamban, mérgelődve.

  A fülhallgatót már be sem kapcsoltam, nem lett volna értelme, hisz csak 5 megállót mentem. A metró megint zsúfolt volt, amin nem lepődtem meg, mert mindig ekkora tömeg nyomor van általában, de az alul járóban is. Ott is mindig szaladnak az emberek, mert lekésik a metrót, vagy a munkából késnek el. Vannak olyanok, akik eleve itt dolgoznak… Amikor látom az embereket kéregetni, a gyerekkel az ölükben, elszomorodom, és adok nekik valamennyit. De ilyenkor kezd el, úgy igazán, hiányozni a családom, hisz alig látom őket.

  Futva beértem a kórház előterébe, és onnan is futottam a liftekig. Három perc múlva már fent kell lennem, és be kell csekkolnom. A liftben végig imádkoztam, hogy sikerüljön három percen belül fel érnem. Rögtön futni kezdtem, amikor a felvonó megállt a tizediken. A recepciós pulthoz sprinteltem, hogy sikerüljön be csekkolnom, még az előtt, hogy hivatalosan is elkésnék. Időközben fellöktem véletlen pár embert, de próbáltam úgy menni, hogy senkihez se érjek hozzá. Odaértem, de feleslegesen. 1; Valaki már bejelentkezett helyettem.. Rose

2; Már úgyis elkéstem!

  Felsóhajtottam, majd minden cuccom ledobtam, és felvettem az orvosi köpenyem. Mivel Rose-t még nem láttam arra, magamhoz vettem Victoria lapjait, és a szobájához mentem. Kopogtam, és miután megkaptam az engedélyt, hogy belépjek, bementem. Victoria az ágyon ült, David a fotelben, amit ő hozatott ide. Brooklyn is ott volt, akkor, pedig általában csak ebédkor szokott bejönni. 

- Jó reggelt – köszöntem.

- Jó reggelt, Dorothy – mosolyogtam, ahogyan a nevemet mondta, Victoria, pedig egy csomószor mondtam nekik, hogy Dorie-nak szólitsanak.

- Hogy van? – kérdeztem.

- Igen. Éjjel ugyan fájt egy kicsit a fejem, de minden rendben – tájékoztatott, én pedig egy tollal leírtam az egyik lapra, dátummal.

- És, szólt valakinek? – érdeklődtem, felnézve a lapokról.

- Nem, nem fájt annyira szólni kelljen bárkinek is – mondta.

- Victoria, szerintem akkor is szólni kellene, ha nem fáj annyira… – mondta David, én pedig helyeslően bólintottam.

- Mr. Beckham-nak igaza van – nem ment a tegezés –, akkor is szóljon bárkinek, vagy nyomja meg a nővér gombot, ha úgy érzi, hogy lehetne erősebb is a fájdalom – mondta, ő pedig biccentett egyet, jelezve, hogy megértette, amiről beszélt.

- Te, pedig akkor is tegezz minket – mondta David rám mutatva. Brooklyn összeráncolt szemöldökkel nézett az apjára, majd az anyjára, de végül nem mondott semmit.

- Megpróbálom – mosolyogtam. Ő is elmosolyodott, majd a feleségére nézett, aki megfogta David kezét. Ő is mosolygott. Mostanában nem láttam, nem, mosolyogni. Azt hiszem boldog volt, a körülményekhez képest. És emiatt irigyeltem. Ő olyan könnyen lett boldog, pedig minden oka meglett volna arra, hogy tomboljon, dühöngjön, és kikeljen magából. De nem tette. Erős maradt a családja, és a külvilág számára.

- Dr. Lauren – rontott be az egyik nővér, mire rákaptam a tekintetem – Dr. Benett magát hívatja. A kislány, Alice, rosszul lett, haldoklik – a lábaim remegni kezdenek, majd rohanni kezdek. Alice az a hat éves kislány, akit Rose és én együtt kezelünk. Berohantam a terembe, és a többi orvoshoz futottam.

  Próbáltuk megmenteni, de nem sikerült. Három órán át küzdöttünk, de nem ment. A halál beállt, reggel 11 óra 17 perckor. Kimentem a teremből, és pityeregni kezdtem. Lecsúsztam a földre, és a tenyerembe temettem az arcom. Gyenge vagyok, én, az orvos tudományhoz. És akkor mit érezhetnek a kislány szülei….(?) Rémes érzés lehet, ilyen korán elveszteni a szeretett kislányukat. Oly' keveset élhetett. Szörnyeteg ez a világ. 

  Felálltam, és megtöröltem a szemem. A szívem erősen dobogott. Tovább sétáltam, lehajtott fejjel. A mosdóban megigazítottam a sminkem, hogy ne látszódjon, hogy sírtam. A kezem remegett, ahogy a lábam, és az egész lényem. 

  Kisétáltam, majd a recepcióhoz – nővérpulthoz – sétáltam. Útközben elhaladtam Alice szülei mellett. Zokogtak, miközben a terem ajtajában álltak. 

- Jól vagy? – kérdezte Rose, mire bólintottam. Jól voltam, pusztán elgyengültem.

- Igen, csak… mindig ezt történik, ha elvesztek egy beteget – néztem rá, egy szomorú mosollyal az arcomon. 

____________________________________________________________________

Sziasztok! 
Szörnyű bűntudatom van, mert nem hoztam eddig részt, de pár távoli családtagom meglátogatott, és inkább velük voltam, mert keveset találkozunk. De most itt vagyok, egy új részben, amiben a Beckham család keveset szerepel, de aztán majd egyre többet fognak szerepelni, főleg David... Igaz, ez egy elég tré rész lett, de próbálkoztam. Most megígérem, hogy nem ígérek a részek sűrűségével kapcsolatban semmit. Nem ígérem, hogy minden héten lesz rész, de próbálkozom...
Másrészt; köszönöm a feliratkozókat, és a megjegyzést, meg a pipát. Hálás vagyok értük!
Harmadrészt; Boldog karácsonyt, és újévet kívánok innen, és utólag is. Legyen jó évetek... Én már most tudom, hogy egy kész rémálom lesz az egész!
millió puszi,
xx Dorie Crusader ( nevet változtattam! )