3. fejezet.: Sometimes it all gets a Little too Much

× Dorie ×

– Mond, jól vagy? – kérdezi Victoria, miközben kiveszem belőle a tűt. Vérvételen vagyunk, a műtéthez. Mindent tudnunk kell a szervezetéről, és ez a legjobb mód hozzá. Kimutat mindent, még olyan dolgokat is , amiket Victoria elhallgatott, mert tudom, hogy vannak ilyenek.

– Igen, persze! Csak… – hirtelen, képtelen, vagyok megszólalni. Keresem a szavakat, de nem jönnek ki a számon – Volt egy kislány, Alice, hat éves volt, életre való, és mindig vidám… Sosem láttam, nem mosolyogni… Tüdőgyulladással hozták be, két hónapig kezeltük, egészen múlt hétig… Meghalt – csukom be a szemem, de nem a pislogás miatt. Egyszerűen kicsúszik pár könnycsepp. Gyorsan letörölöm őket, mielőtt Victoria észrevenné, de már mindegy… 

– Talán neki ez volt megírva… – teszi, a remegő, kezét, az alkalomra – Tudom, ez rágalom, és, szörnyű, hogy csak hat éves volt, de lehet neki valaki ezt írta meg… Talán egy másik helyen boldogabb lesz – mosolyog rám. Borzasztó nagy lelki erő, és jó indulat van ebben a nőben, még akkor is, ha ezt mások máshogy látják, amiatt, amit a külvilág felé mutat.

– Igen, lehet valóban így van – nézek rá. A kezéhez szorítja a vattapamacsot, amit adok neki, aztán feláll a székből, amiben eddig ült, de nem indul el rögtön. Előbb áll pár másodpercig egy helyben, és próbálgatja az egyensúlyát. Amint úgy érzi, hogy rendben van, elindul felém, majd együtt megyünk ki, abból a teremből.

– Kedvesem – szólít meg, miközben végig vonulunk a folyosón –, az normális, ha fogytam pár kilót? – kérdezi.

– Eszel rendesen? – furcsa a tegezés.

– Bevallom, nem. Nem kívánom az ételt, és ez egyre sűrűbben van – mondja – Persze, vannak olyan pillanatok, amikor David-del külön hozatok, még, valami ételt, mert szörnyen éhes vagyok, de ez egyre gyakrabban vannak – meséli. Tényleg roppant sovány lett. Eddig is sovány volt, de most már kezd még jobban fogyni, ami nem tesz túl jót neki, de nem tudok ellene mit tenni.

– És, inni, ugye normálisan iszol? – érdeklődöm, ránézve.

– Igen, ami azt illeti a nap, minden egyes percében szomjas vagyok, így fél óránként legalább egy liter vizet megiszok – mondja, hitetlenkedve –, aminek meg van az eredménye – nevet fel harsányan. Elmosolyodom.

– Akkor talán emiatt van, hogy nem eszel rendesen. A víz megtelíti a gyomrod, ami miatt olyan érzésed van, mintha nem lennél éhes, viszont a testnek is szüksége van szilárd tápanyagra, így vannak az a nagy falás–rohamok, amikről, meséltél – magyarázom neki, ő pedig bólint.

  Lassan beérünk a kórtermébe, ahol Brooklyn, és David várják. Brooklyn, mostanában, egyre többet van itt. Ő fel tudja fogni, hogy mi is folyik az anyja körül, és még Romeo is feltudná, hisz már tizenhárom éves, de ő akkor jön, mint a két kisebbik gyermek. Cruz nem tudja, ő neki azt mondták, hogy az anyukája ottalvós bulin van, míg Harper meggyőződése az, hogy Victoria egy királynői vizsgálaton megy át. Ezt az elméletét azzal magyarázta, hogy az ő anyukája egy királynő, legalábbis az apukája mindig ezt mondja neki, amikor lefekteti aludni. Ebbe nem szólnak bele. Azt szeretnék, ha ilyen gyermeteg álommal élne, az anyja, az emlékeiben. 

  Viszont, David, bár mennyire is azt akarja, hogy senki se lássa, kezd egyre jobban magába zuhanni. Talán, azért, mert tudja, hogy egyre jobban közeledik az idő. Az idő, amikor a felesége, a gyermekei anyja, az a nő, aki több ezer ember életét változtatta meg, hogy a divat ötleteit papírra vetette meghal. Sajnos mindenki, aki felnőtt ésszel is tud gondolkodni, ezt tudja. Victoria is, aki nagyon jól viseli ezt az egészet. Ő, hisz abban, hogy nélküle is szép lesz a családja élete… pedig tudja, hogy mindannyiukat megviseli majd ez az egész. 

  David félrehív, amikor távoznék. Ijedten néz rám, tudom, hogy meg van rémülve ettől a helyzettől.

– Kérdezhetek valamit? – bólintok – Mennyi ideje van még Vick-nek? – kérdezi, én pedig felsóhajtok.

– Eddig, műtét nélkül, körülbelül négy hónap, de ez bármennyit változhatna… A műtét utáni állapotot pedig még nem tudom, így onnan számítva nem tudok semmit sem mondani – mondom.

– Lenne egy rendezvény, amire elvinném… ez most szombaton lenne… Elvihetném? – kérdezi, szinte már könyörögve.

– Nem tudom, még gondolkozom rajta… Rendben? – bólint, majd eltűnik a fehér ajtó mögött. Sóhajtva megyek a nővérszoba felé. Rose, Theo-val beszélget, de amint, a barátnőm, meglát elhajtja őt, és felém fordul. Még nem beszél, a dossziét nézi a karomban, aztán végig simít a hátamon.

– Jól vannak? – kérdezi a Beckham családra utalva.

– Jobban. Bár, mondjuk, Brooklyn és David kezd egyre jobban magába zuhanni – tájékoztatom. Biccentett. Mindenben, amiben elakadok, tőle kérek segítséget, illetve mindenről beszámolok neki, így mindent tud a Beckham család háza tájékán.

– Ugye tudod, hogy 70%, hogy Victoria meghal a műtét után pár nappal…? Vagy a műtét közben… – nehezen, de bólintok.

– Vagy, ami a legrosszabb… – mély levegőt veszek –, hogy a szervezete kezd összeomlani. Lehet, talán… – nem tudom kimondani.

– A műtét előtt – fejezi be helyettem a mondatot. Bólintok – Szerintem készülj fel – simogatja meg a hátam, majd arrébb megy.

  A műtét holnap lesz. Borzasztóan félek, hisz ez lesz az első komoly műtétem, ami órákig is eltarthat. Eddig csak olyanok voltak, amiket 1 óra alatt lezavartunk, mint például egy mandula műtét. Victoria pozitív, Rose – aki mellettem lesz – azt mondja, hogy sikerülni fog, és minden rendben lesz. David… David, pedig nem mond semmit, csak magába zárkózik. Nem tudom mi lesz vele, ha Victoria elmegy. 

/ *** /

- Szombat -

  Dúdolgatva pakolászom a konyhában, hogy valamennyire rend legyen. Egy 'egyedül vagyok fagyit' csináltam, hogy a tévé előtt, majd azt eszem, de aztán amikor kész lettem realizálódott bennem, hogy el is kell pakolnom. A fagyit betettem a hűtőbe, és pakolni kezdtem, miközben folyamatosan Victoria-ról gondolkodtam. Mikor végzek a pakolászással, és tényleg mindent eltettem, kiveszem a hűtőből a fagylaltomat, és egy kanállal együtt, bemegyek a nappaliba, és leülök a tévé elé. Majszolgatni kezdem a hét -féle ízű, és 12 -féle dresszinggel ellátott fagyit, miközben a tévében valami vígjáték ment.

  Valahogy nem tudtam a filmre koncentrálni. Victoria-n jártak a gondolataim. Aggódtam érte. A műtét jól sikerült, legalábbis eddig minden jel erre utal, és pont ezért elengedtem arra a rendezvényre, amire David elkérte. De bár ne tettem volna, mert borzasztóan félek, hogy bármi is történik, hisz Victoria-nak pihennie kéne. 

  A telefonom csörögni kezd, és remegő kezekkel, a legrosszabbra számítva felveszem. Amikor beleszól az aggódó nővér, mintha puskából lőttek volna ki, úgy kezdek el öltözködni. Egy sima farmert veszek fel, egy koszos, szürke pólóval. Nem teszek annyira az elegáns öltözködésre. Felkapom a táskám, és leintem az első taxit, amit meglátok. Bepattanok, és ledarálom a sofőrnek a kórház címét. A kezem remeg, ahogy a belsőm is. Az aggodalom átmegy dühbe. Magamra vagyok dühös, amiért elengedtem őt. Nem kellett volna, felelőtlen vagyok.

  Ahogy megérkezünk a kórházhoz, odaadom a pénzt – nagy borravalóval – és sprintelni kezdek az épület felé. A lépcsőn futok fel, nincs időm a liftre.

– Merre menjek? – kérdezem az első utamba kerülő nővért, az emeletemen.

– A műtőbe vitték, olyan fél órája. Még el tudod érni – mondja, és a műtő felé mutat. Ismét futni kezdek – út közben belebotlok David-be, és Brooklyn-ba –, a műtőhöz érve, pedig, felveszem a műtőruhát, illetve a maszkot, és bemegyek. Victoria már a műtő-ágyon fekszik, felette orvosok állnak, és próbálják újra éleszteni. Ellököm onnan azt az orvost, akinél az újraélesztőgép van, és én magam veszem a kezembe az irányítást.

  Hirtelen lepörög a szemem előtt minden olyan emlék, amikor Victoria arról beszélt, hogy neki ez van megírva, és, ha elmegy, akkor boldogan megy el. Tudom, hogy küzdik az életéért ott benn, de próbálok én is itt kinn küzdeni az életéért. 

   Emlékszem, az utolsó beszélgetésünkre. Azelőtt volt, hogy Ő és David elmentek volna arra a rendezvényre. Különböző ruhákat hozatott be, és próbálta őket fel. Körülbelül száz ruha volt a szobájában, táskából, cipőből, és ékszerekből pedig még több volt. Egy külön sminkes asztalt is behozatott, hogy lehessen hol készülődni. Borzalmasan izgult, hisz ez volt az első nyilvános megjelenése, mióta kitudódott, hogy rákos. A hajával borzasztó elégedetlen volt, hisz levágatta a füléig. Végül úgy tette kontyba, mintha teljesen le lenne vágva, neki. A sminkjét is órákon át tervezgette, miközben a ruhákat próbálta fel. Miután a ruha meg volt, a nehezebbik dolog következett. A cipők, ahhoz táska, és végül az egész szetthez kiegészítők. 

   Amikor beléptem a kórtermébe, kis híján  felestem – orra is estem – az egyik ruhájában. Az egyik tükre előtt állt, és egy ruhát próbált a testhez. Amint meglátta a földön heverő testemet, ledobta a ruhát, és hozzám szaladt.

– Kedvesem – szólított meg –, ugye nem esett semmi bajod? – kérdezte, miközben felsegített.

– A csont töréseken kívül?  – nyöszörögtem  – Semmi bajom – poroltam le a szoknyám, és a harisnyám. Elmosolyodott, majd visszatért a ruháihoz.

– Mi szél hozott erre?  – kérdezett  – Reggel már voltál itt – mondta, majd rám nézett. Bólintottam, majd leültem az ágyára.

– Igen, de akkor nem beszéltünk erről az estről, amire mentek… és akkor még a ruhák sem voltak itt – néztem körbe, mire felkuncogott. A ruhái közt turkált. Egy fekete, sima hosszú ruhát húzott elő a rengetegből, és maga elé tartotta.

– Miről szerettél volna beszélni?  – a tükörből nézett rám.

– Csak, azt akartam mondani, hogy óvatosan… Úgy értem, vigyázz magadra, és inni is csak vizet, vagy teát igyál, az alkohol szóba sem jöhet, és sokat legyél levegőn, néha menj ki sétálni, mert félek, hogy rosszul leszel bent – mondtam. Bólintott, és lerakta a ruhát, az egyik, székre.

– Rendben – mosolygott rám – De, szerintem, nem maradunk olyan sokáig… Sietünk vissza – bólintottam, majd felálltam és az ajtó felé igyekeztem, hogy békésen tudjon próbálni, de utánam szólt – Várj, beszélgessünk egy kicsit… Komoly dologról szeretnék veled pár szót váltani – ő is leült. Mellé ültem, majd vártam. Látszott rajta, hogy össze akarja szedni magát.

– Mond, nyugodtan – mondtam neki, biztatva őt.

– Van egy dolog, ami először talán hülyeségnek tűnhet, de muszáj elmondanom… – fogja meg a kezem – Tudom, hogy most lettem meg műtve, de még bármi történhet. Tudod, az én családom – főleg a gyerekek – nem túl erős idegzetű. A média befurakodott az életünkbe, Brooklyn még bírja, de ő is azért, mert nincs olyan régen ebben benne – bólintottam – Viszont a kisebb gyerekek, mint mondjuk Romeo, és David, meg én, nem annyira bírjuk már… ha én most elmegyek – csuklott el a hangja – ők ezt nem fogják bírni. Szóval erre, nagyon szépen meg kérlek, vigyázz a családomra! – alig bírtam megszólalni. Victoria, pedig, elsírta magát. Átöleltem, hisz tudtam, hogy nem könnyű neki. Zokogott az ölelésemben, én a hátát simogattam.

– Rendben – mondtam, beleegyezően – Megpróbálok, mindent megtenni – sóhajtottam.

– Köszönöm – megtörölte a szemét, majd visszatért a ruháihoz. Miután eljutott a tudatomig, hogy ő lezártnak tekinti a témát, az ajtó felé sétáltam – Várj! Ezt kérlek ne mond el senkinek! – kérte, én pedig bólintottam.

   Aztán végleg elhagytam a kórtermet.

    A gép hangos sípolással jelzi, hogy vége. Nincs miért küzdenünk. Victoria feladta. A dolgok elhalványulnak, és a hangok megszűnnek létezni. Nem hallom, ahogy elmondjak a halál beálltát, nem hallom az apró kis zajokat. Hátrálni kezdek. Nem bírom nézni, ahogyan elviszik őt. Leülök a földre, és átölelem a térdeim. 

– Dorie – fogja meg a vállam, az egyik nővér –, muszáj kimenned, és közölni velük – megrázom a fejem. Nem vagyok képes rá – Akkor valaki másnak kell, és azt nem akarhatod – bólintok, és végül felállok. Nem vagyok képes rá…

  Kisétálok az ajtón, és a váró felé indulok. Már Brooklyn és ott van. Fel, s alá járkál, miközben az apjához beszél, aki az egyik széken ül, arcát a kezébe temetve, és a lábával dobol. A szívem hevesebben kezd dobogni, a kezem remegni kezd. Nem akarom ezt. Nem akarom elmondani nekik. Nem akarok itt lenni… 

   Észre vesznek. A fejemben a piros, vészriasztó annyira elkezd sípolni, hogy felgyullad. Pánikolok. Ilyet még sosem éreztem. Mondtam már el kis gyerekes szülőknek is, hogy a gyerekük elhunyt, és akkor is megszakadt a szívem, de ez most, mind a szívembe, mind az agyamba beleégett. Brooklyn és David arca örökre bennem lesz. Nagy levegő. Kifúj.

1, 2, 3, 4… Jól csinálod!

– Hogy van? – a kérdés, amire nem akartam válaszolni. Beszívom a levegőt, majd szaggatottan kifújom.

– Sajnálom, de nem tudtuk meg menteni – David becsukja a szemét, és lerogy egy székre. Brooklyn meg semmisülten áll, ingadozva, és a padlón lévő foltot nézi, pislogás nélkül. A sokk egy formája.

– Ez nem lehet igaz – ismételgeti, suttogva, a fiatal fiú.

– Őszinte részvétem…. 

____________________________________________________________________

Sziasztok!

Borzasztóan sajnálom a késést, de nem tudtam sokat írni, mivel mindig elrángattak, és amikor csütörtökön leülhettem volna, nem tudtam, mert - gyerekesen hangozhat -, de szüntelenül zokogtam Alan miatt!

Köszönöm a feliratkozókat!

millió puszi,

xx Dorie