4. fejezet.: A date

.Dorothy Lauren.

  Hét hónapja, hogy Victoria meghalt. Azóta van hatalmas bűntudat a szívemben. Küzdhettem volna érte, de nem tettem meg minden tőlem telhetőt. És emiatt meghalt. Victoria Beckham miattam halt meg. Legalábbis így érzem, bárki mondja, hogy; Te nem tehetsz róla!

  Elmentem a temetésére. Ott volt mindenki, aki csak tudott, kivéve a gyerekek – Brooklynon kívül. A szertartáson már nem voltam ott, de részvétet nyilvánítottam a Beckham családnak. Victoria édesanyja – nem értem miért –, de megköszönte, hogy küzdöttem a lányáért. Még nagyobb bűntudatom lett, mint ami addig volt.

  A munkában nem tudok normálisan koncentrálni. Folyton Victoria mondata, és a Beckham gyerekek – meg David – jár a fejemben. Ennek is köszönhető a hatalmas bűntudatom, hisz azt mondtam neki, hogy vigyázok a családjára. De nem teszem. Helyette, csak gondolatban gyötrődöm azon, hogy mit ígértem Victoria-nak.

  Magamban dúdolgatva haladok az egyik sorban, az áruházban. A havi bevásárlásomat végezem, ami annyit jelent, hogy elég sok pénzt itt fogok hagyni. Nem zavar annyira, hisz a családomtól is kapom némi támogatást, és saját keresetem is van, de azt a pénzt másra is költhetném. A kocsit ugyan – szerintem – az életben nem fogom megvenni, de az öreg, magányos éveimre is félre tehetném a pénzt. 

– Khm – kocogtatja meg valaki a vállamat, mire hátra nézek. David áll mögöttem, a bevásárló kocsiban pedig a lánya ül, a gyerekeknek készült ülő helyen – Szia – köszön zavartan.

–  Szia – köszönök vissza, és egy tincset tűrök a fülem mögé. Kínos a helyzet, de különösen nem zavar. 

– Örülök, hogy találkozunk – köszörüli meg a torkát. Bólintok – Hogy vagy? – kérdezi.

– Jól, köszönöm… Ti? – kérdezem lágyan, és Harper-re vezetem a tekintetem. Féloldalasan elmosolyodik, és felsóhajt.

– Azt hiszem, meg vagyunk. Vick, mindannyiunknak hiányzik, de megpróbálunk nélküle élni, ő is ezt szeretné… Meg a levelek is segítenek – a pupillám a kétszeresére tágul.

– Írt leveleket? – kérdezem, és megpróbálok nem annyira meglepődöttnek tűnni.

– Igen, Harper-nek is írt, de ő később kapja meg, ha majd feltudja dolgozni – mondja, majd hozzá teszi – Meg, ha majd eltudja olvasni – nevet fel kissé. Én is felnevetek. Aranyos dolog a levél. És mintha említette volna, amikor egyszer beszélgetünk.

  A kezem remegni kezd, az agyamban a vörös fény felgyullad, de még nem sípol, tehát van még időm David-del. Élvezem a jelenlétét. Talán ez bűn? Bár, ki ne élvezne vele pár percet? A világ egy legjobb pasija, és arról ne is beszéljünk, hogy talán a világ legjobb apukájának is elkönyvelhető. Melyik nő nem szeretne vele lenni, ha csak egy kis ideig, de vele?! 

  Harper engem vizslat a hatalmas, barna szemeivel. Végig engem néz, miközben én David-del beszélek. A kezében egy fehér plüss nyuszi van, és annak a fülét rágcsálja. Látom rajta, hogy azon gondolkozik, hogy honnan is vagyok ismerős. Amikor rájön, hogy hol látott már kissé – mosolyogva – felsikít, mire David hátra fordul

– Te gyógyítod a mamit – kapálózik. Lesápadok, de David megrázza a fejét, jelezve, hogy semmi igazat se mondjak – Hogy van? Mikor jöhet haza? – kérdez – És, én mikor látogathatom meg? – a kérdése szíven üt.

– Még nem tudom – nyögöm ki. David eltátogja, hogy köszönöm, és kiveszi a kislányát, a bevásárló kocsiból, és lerakja maga mellé, majd rászól; ne menj sehova!, de még fogja a kezét.

– Ömm…. – vakarja meg a tarkóját – Nem lenne kedved egyszer beülni valahova, mondjuk kávézni? – kérdezi, és zavartan elmosolyodik.

– De, de szívesen – bólogatok somolyogva. Brooklyn tűnik fel a látó körömben, miközben fújtatva közeledik az apja felé.

– Apa – szólítja meg – Mindenhol titeket kerestelek – amint megpillant egy grimaszt vág felém. Nem köszönök. Ő sem köszön. Így a legjobb.

– Nekem most mennem kell – szólalok meg – , de majd beszélünk – intek, aztán elmegyek onnan. Nem akarom, hogy kínos legyen, és van egy olyan érzésem, ha tovább maradnék, akkor az lenne. Gyorsan beleteszem a kocsiba azokat a dolgokat, amik még szükségesek, aztán a pénztár felé veszem az irányt, hogy fizethessek.

  Ahogy kiérek, megpróbálok fogni egy taxit, hogy ne metróval kelljen haza mennem. Amint megáll az egyik, bepattanok, és lediktálom a címet. A szatyrokat magam mellé teszem, és nézem ahogyan az ablakon lecsorognak a vízcseppek. Behunyom a szemem, és lassabban kezdem el venni a levegőt. Jól vagyok. 

  Próbálom palástolni a vonzalmamat David iránt, de nem megy. Túl jó pasi ahhoz, hogy semmit se érezzek a külseje iránt, és túl meleg szívű ahhoz, hogy a belseje iránt se érezzek semmit. Őszintén szólva értem, hogy miért bomlanak érte a nők, ahogy azt is, hogy Victoria miért szerette őt ennyire. Victoria – és saját maga – által sikerült annyira megismernem, hogy megtudjam; a szeretteiért bármit képes lenne megtenni. Legyen az a felesége, a gyerekei, vagy akár a barátai.

  Lassan megérkezünk a lakásomhoz, így amikor a taxi leparkol, gyorsan kifizetem a fuvart – plusz adok borravalót –, és kiszállok a kocsiból. Kiveszem a szatyraimat, ügyelve arra, hogy semmi se essen ki belőle, és ne hagyjak ott semmit. Londonban, szokásához híven, esik az eső, ezért szinte már futok az ajtómig. Gyorsan kinyitom az ajtót, és besietek. Ledobálom magamról a cipőmet, és a kabátot, és a helyükre teszem őket. A konyhába sétálok. Elpakolom a vásárolt dolgokat, aztán leülök a laptopomon elé. Az egyik tanuló–nővérről kell írnom egy fogalmazást, miszerint mit csinált jól, vagy rosszul a próba ideje alatt, és ezt majd beadja az egyetemen. 

  Az esti nagy sorozat maratonomat a telefonom csörgése zavarja meg. Ki az ilyen későn?

– Haló?! – szólok bele.

– Szia, Dorie, David vagyok… – a szívem kihagy egy ütemet. Elmosolyodom, és talán fülig pirulok. Felhívott.

.David Beckham.

– El sem hiszem, hogy fel akarod őt hívni! – kiabál Brooklyn mellettem, a kocsiban. Harper hátul ül a baba ülésben és az ablakon kifelé bámul. Ő nem érzékeli, hogy mi is folyik most körülöttünk. Ő azt hiszi, hogy az anyukája a palotában van, és arra vár, hogy meggyógyuljon, és haza jöjjön. Hiányzik neki az anyja, ahogy a többi gyereknek is. És ahogy nekem is, így nem teljes a család. 

– Brookyn, kérlek, ne kiabálj… – mondom neki halkabban, és még jobban megszorítom a kormányt. Csak hisztérikusan felsóhajt, és a térdére csap – És felnőtt vagyok…! Majd én eldöntöm, hogy mit teszek, és mit nem – teszem hozzá.

– De az már luxus, hogy mondjuk ránk is gondolj? Vagy akár anyára?! – dobja be az aduászt, mire a vörös köd ellepi az agyam. Ha Harper nem lenne a kocsiban, tuti, hogy az út végéig ordibálnék vele.

– Most neked mi bajod van? – kérdezem, higgadtan – Victoria hét hónapja halt meg, és Ő is azt mondta, hogy egyszer majd kezdjek el randizni… Akkor meg? Értem, hogy hiányzik az anyukád, de neked miért fáj, ha Én – hangsúlyozom ki az Én szót – randizom?! – csapok rá a kormányra, de csak azért, hogy valamilyen szinten levezessem a feszültséget, ami bennem van.

– Oké, értem… Randizol – teszi fel védekezően a kezét – De miért pont Ő? – kérdezi, szinte már sikítva. Az útról leveszem a szemem, hogy ránézzek a fiamra, majd vissza az útra.

– Mi bajod van, vele? – kérdezem. Csak egy ,áh' hangot hallat, és ő ezzel lezártnak tekinti a témát, de én nem hagyom annyiban – Nem, nem…! Mond csak el, szépen, hogy mi bajod van Dorie-val! – követelem.

– Ő ölte meg anyát… És, ha ez még nem elég, látszott rajta, amíg anyut kezelte, hogy bejössz neki, és most is olyan látványosan nyomult, hogy az…. – félbe szakítom.

– Nem ő ölte meg! – kiabálom, mire összerezzen – És, csak beszélgettünk – hátra nézek Harper-re, aki csak érdeklődve néz minket. Rámosolygok, mire ő is megvillantja hiányos fogsorát.

– Uramisten…! – suttog – Neked is tetszik – néz rám elkerekedett szemekkel. Nyelek egy nagyot. Igen, valóban… Dorie, sosem volt számomra közömbös, de egészen mostanáig fel sem tűnt, hogy tényleg vonzódom hozzá.

  Nem válaszoltam. A további autó út csendben telt el. Brooklyn leszűrte, hogy érzek valamit az orvos lány után, ezért nem szólt hozzám. Harper semmit sem érzékelt a szavaikból. Ő azt hiszi, hogy Victoria-ra várok. De rá már nem várhatok, bármennyire is akarom, hogy visszajöjjön, és segítsen nekem, és álljon mindenki mellett. De nem teheti… Hisz tulajdonképpen miatta vagyunk ebben a helyzetben. 

  Amint megérkezünk a házunkhoz, és leparkolunk a hatalmas udvarban, Brooklyn kipattan a kocsiból, megfeledkezve mindenről, és berohan a házba. Kiveszem a gyerekülésből a kislányomat, és a bátyja után küldöm. Kiveszek pár szatyrot a csomagtartóból, és én is elindulok befelé. Lepakolom a cuccokat, és visszaindulok a többi csomagért, de Cruz ront nekem hátulról, kiabálva.

– Mondjad – fordulok meg.

– Milyen kurvával jöttél össze, és Brooklyn miért ilyen zabos rád? – kérdez. Felsóhajtok.

– Később megbeszéljük – guggolok le, és átsimítok a karján úgy nézek fel rá – És, most, segíts ha már a drágalátos bátyád semmit sem segít – állok fel. Cruz rohanva teszi meg a távolságot az ajtó, és a kocsi között. Kivesz négy könnyebb zacskót, így nekem csak három marad, és beviszi a házba. Megfogom a maradék szatyrot, és lezárom a kocsit – lecsukva a csomagtartó ajtaját. Amint beérek, az ajtót is bezárom, és elkezdek pakolászni, hogy ne az előszobában legyen minden.

– Szóval, milyen kurva? – jön oda hozzám Cruz, amikor végzek a pakolással, és leülök a nappaliban, a kanapéra.

– Semmilyen kurva… Csak az a lány, aki anyukádat vizsgálta – mondom. Lerogy mellém.

– Hiányzik anya – ölel meg. Magamhoz szorítom, a hátát simogatom. Szaggatottan veszi a levegőt, amiből leveszem, hogy elpityeredett.

– Nekem is, de hé – emelem fel a fejét, és letörlöm a könnyeit –, bármi is történjék. Ő mindig itt lesz velük, még ha nem is érzékeljük, bennünk él tovább. És én is itt vagyok, nektek… oké? – simítok végig a fején. Bólint.

– Téged ugye nem fogunk elveszíteni? Még, akkor sem, ha új barátnőd lesz…?! – kérdez, mire összeszorul a szívem.

– Soha – nyomatékosítom.

  Cruz mosolyogva távozik, még, pár mondat után. Őt Brooklyn váltja fel.

– Csak bocsánatot szeretnék kérni… – hajtja le a fejét, és a lábával játszik – Attól függetlenül, hogy

én nem kedvelem őt, te még lehetsz vele boldog. Csak… nem akarom, hogy anya után téged is elveszítsünk egy lány miatt… de…. De hallottam, hogy mit beszéltetek Cruz-zal, én pedig… csak kérlek te ne menj el tőlünk – néz fel rám a lába vizslatásából, most először, mióta a szobában van. A szemei vörösek, de nem annyira, hogy azt lehessen mondani, hogy sírt. Pusztán bekönnyesedett.

– Soha, de soha nem fogtok egy lány miatt elveszíteni. Ha neki nem tetszettek, akkor nem is éri meg – sétálok oda hozzá. A vállára teszem a kezem, de ő lelöki magáról, és megölel. Váratlanul ér. Ő nem szokott ölelkezni. Még a temetésen se ölelt meg. De ez most más. Most éreztette azt, hogy mennyire elveszett Victoria nélkül.

– Köszönöm, hogy itt vagy – motyogja. Elmosolyodom, és megpaskolom a hátát.

– Az apátok vagyok… A kötelességem – mondom neki.

– Hívd fel őt…! – ezzel tűnik el a látó körömből.

   Elgondolkodva nyúlok a mobilomért. Türelmetlenül keresem a nevét a névjegyzékben. Még akkor mentettem el a számát, amikor Victoria a kórházba került, hogy biztos ami biztos, de meg legyen. Nem töröltem ki. Titkon reméltem, hogy valaha még használni fogom. Ha nem is ilyen szempontból, de valamiért. 

  A kezem elidőzik a neve felett. Biztos fel akarom hívni? Biztos vagyok abban, hogy készen állok a randizásra? Leülök a fotelba. Továbbra is, Dorie nevét nézem. Ő talán mér fent sincs, és ha felhívom, akkor felébresztem. Vagy vendége vannak. Mondjuk Dr. Bennett – hisz jó barátok – … vagy egy pasi. 

  Nem kéne felhívnom.

  Nagy levegőt veszek, és megnyomom a nevét. A fülemhez tartom a telefont, és várok, hogy felvegye.

– Haló?! – szól bele. Felvette.

– Szia, Dorie, David vagyok… – mondom, és mosolyra húzom a szám. Talán egy hülyének nézhetek ki, külső szemmel. Egy fotelben ülök, a fejem a kezemen van megtámasztva, és olyan idiótán mosolygok, hogy egy bedrogozott embernek is normálisabb mosolya van, mint most nekem.

– Oh, szia – hallom ahogy elakad a levegővételben, majd hosszasan kifújja.

– Szia – mondom még egyszer, majd köszörülöm a torkom – Csak… – szedem össze a gondolataimat – Csak azért hívlak, hogy megbeszéljük azt az italt – a térdemet vakarom, de csak azért, hogy ne a hangomon hallja azt, hogy milyen ideges vagyok.

– Ömm… Rendben – hallom, ahogy egy kis ,jaj'–t kiereszt, amitől kissé elszáll a bátorságom. Talán ő nem szeretné…

– Csak azt szeretném megkérdezni, hogy mondjuk holnap…. Egy ebéd? – kérdezem bizonytalanul, miközben felállok a fotelből.

– Rendben – hallom meg a magabiztos hangját, bennem pedig újra feléled a bátorság – Hol? – kérdezi.

– A kórháztól nem messze van egy kis hangulatos étterem…. Nem is étterem, inkább egy kisebb bisztró. Ahhoz mit szólnál? – az összes kamaszkori emlékem feléled bennem, ahogy elhadarom a mondatot.

– Jaj, azt szeretem, szoktunk oda járni… Rendben – hallom a hangján, hogy mosolyog. Aranyos.

– Akkor holnap olyan dél körül, ott? – teszem fel felé az utolsó kérdésemet.

– Ott leszek! – ígéri meg. Elköszönünk egymást, majd a kanapéra hanyatlok. Megtettem. Randira hívtam.

____________________________________________________________________________

Sziasztok!
Nos, két hét után íme itt a negyedik fejezet. Ami szintén jelen időben van írva. Múltkor elfelejtettem szólni ( mert két percem volt nektek írni ), hogy mostantól így lesznek írva, mert a 3. fejezetet úgy írtam meg, és csak utólag vettem észre. Szóval mostantól így lesz... Másrészt, pedig köszönöm a megjegyzéseket, és a pipát, illetve a követőket, és üdvözlöm őket!
Remélem ez a fejezet is tetszik,
Jó olvasást!

millió puszi,

xx Dorie Crusader